70. JELKYEK ÉS CSOMAIAK
70. JELKYEK ÉS CSOMAIAK
Barátok, ismeretlen és ismerős ismerősök s egészmód váratlan idegenek, magyarok, írogatnak nekem pár év óta Európából s Európa többi földrészeiből. Szóval: magamon s napi postámon keresztül is látom, tudom, hogy Magyarországnak, kiváltképpen tíz év óta, újsütetű portyázói vannak.
Voltak bizony régen is és mindig: a Csokonai-rúgó Debrecen régtől s állandóan, ha talán nem is szívesen, de küldi, de küldi, ki a külső országokba jeles fiait. Küldte és küldi persze nem csupán a csak nagyon ortotipikus és ma már krudélisan magyar Debrecen, de sok kevésbé jeles hely is.
Hanem a magyaroknak ilyen bolond el-szétkóborlására, mint a mai, még sohse volt példa, nem is lehetett, s ez a látvány nem ok nélkül rémít meg sokakat. Hát rémüljünk, no, most azokkal mi is, akikkel sem rémülni, sem bizakodni együtt, együttesen, sohasem tudtunk és szoktunk. Ennek az országnak, Budapestnek s környékének, mely a magyar politikai-földrajzi határokat zárja, nincs szüksége erre a töméntelen Jelky Andrásra s csodatetteire.
Szorongat engem már régen ez a nem teljesen új, de teljesen még ki nem mondott igazság, s némi sakálordítástól nem is egykönnyen riadok vissza. Hiszen én voltam, vagyok s leszek olyan kóbor forradalmár, amíg élek, szusszantok, hogy senki sehol, semmiben sem kereshet rajtam hiányzót.
De arról van szó, hogy amíg mi a Földet s a lebegő Eget bejárjuk könyvben, képben, új gondolatban, alattunk és hátunk mögött marad egy furcsa Magyarország. Ez pedig se zokszónak ne tessék, se valaminek, ami ősibb panaszkodásaink valamelyik versi avagy prózai mementója kívánna lenni. Tudjuk meg, mert hiszen úgyis tudjuk, hogy a mai Magyarország olyan, amilyen, minden bevált és beválható társadalmi törvény alatt álló, mégis más, mint más.
Utálatos és tudákos valami volna, ha erről sokat beszélnék, de az bizonyos, hogy törökidőbeli csibéinkre hirtelenül csapott reá a finom, de éhes, nyugati héja. Szóval s még egyszer szóval: Magyarország ma együtt érzi a catalaunumi, várnai és königgrätzi, boszniai csatákat, miként a görög kultúrától kezdve érzi az összes lelkébe-karmosodott fő és fiókkultúrákat.
De Magyarország ma is félig ázsiai ország – oly jól esik e banális s talán nem is igaz igazságot leírni –, rakodó helye ma már minden ideaáramnak, s a gazdasági konstellációk folytán mégis olyan megközelíthetetlen.
De talán próbáljuk kihagyni, ha lehet s ha tréfából is, de hagyjuk ki Magyarországból s a valóságos Magyarországból, Budapestből, ezeket a skrupulusokat. Még mindig meg fog maradni egy minden eddig leírt mondatot cáfoló igazság, mely talán csak annyit ér, mint minden igazság, de erős és percenként aktuális. Ez a Budapest s vele együtt ez a Nyugatról meglegyintett Magyarország későn, kicsiben s egy pöttyet sajátosan szeretnének csinálni valamit.
S e valaminek útjában állunk, holott nem tehetünk róla, és igazunk van, mindannyian, akik a világból s a Földből láttunk valamit, Párizst, Berlint, Amerikát, Japánt avagy, ami több, akik sokat olvastunk, és minden lehetőt elképzeltünk.
Egy magyar France-ra illett volna várnunk, hogy Budapestet s a magyar, új Végeket felsőségesen, nyugtalanítás nélkül tanítsa türelemre.
Mi néhány százan, az ifjúsági mesék Jelky Andrásai, mi világjártak, szeretnénk egy országból azt csinálni, ami lehetetlen, egyre-kettőre. S nem vesszük észre, hogy ez az ország nem is olyan halott és szamártövises ország, mint mi látjuk, akik fantáziában, térben, olvasmányban annyira s mindig többen eltávolodunk tőle.
Ez a sajátságos helyzetű és sorsú ország most kezdi kezdeni sorsát jövőjét: a kezdést.
Én nem csúfolok senkit, semmit, én áldom a pesti mozit, a Zerkovitz-zenét, a nőes[!] helyeket, a lipótvárosi műbarátokat, a külföldön zengő politikusokat. Én látom, hogy mi, néhány százan csak zavarólag hatunk abba a nagy míveletbe, mely először is terjedelmes alapját dolgozza a mi csak leendő életjogunknak.
A magyar Jelky Andrások, a nem Kőrösi Csomák, legyenek türelemmel: ha nem tűrnek, úgy is a Kőrösi Csomák sorsa éri őket, s ha nem tudják bevárni az új Magyarország sikereit – mesebeliebbek[!] lesznek minden Jelky Andrásoknál.
Ny 1911. október 16.
Ady Endre
