73. DISPUTA
73. DISPUTA
Mostanában megint Érmindszenten spekulálok, de van időm a Természet nagy télreváltozásának ósdi színjátékán kívül is – látni és meglátni némely dolgokat. Van az apámnak két finom patkányfogó kölyökkutyája, tiszta fajúak, és tiszták, fiatalok, tehát vidámak, előkelőek, tehát játékaikban is ötletesen gazdagok. Nem mondom, hogy gőgösek, hat fiatal macska a tanúm, akik sohasem találtak visszautasításra, amikor a kutyákkal barátkozni próbáltak, csak éppen hogy kissé zárkozottabbá vált a két patkányfogóka. De ezek az elháziasodott bestiák, ezek a nem régi civilizációjú macskák hökkenve megérezték, hogy itt egy nem-tudom-hány ezer évvel régebb faj, hogy úgy mondjam: civilizáció és kultúraképesség áll velük szemben. És, tisztelet e hat fiatal macskának, az első barátkozó kísérletek óta csak távolról nézik a két kutya előkelő tornáit. Dühvel egy kicsit talán, de döbbenettel, csodálkozással elsősorban s annak a megérzésével, hogy bár a macska csinos, kedves jószág, de sem angyal, sem kutya nem lehet, lévén bizonyos epokák kikötve bizonyos idegbeli s értésbeli állomásig. E hat macskát ezennel fölajánlom a magyar politika, tudomány, irodalom és művészet azon macskáinak, akik nem tudják, hogy a macskánál még a kutya is különb.
*
Protestáns emlékünnepekről olvasok, s eszembe jut az én régen kísértő kísértésem: mihelyst akadt olyan hatalmas fejedelem, aki az új hitre tért, a protestantizmus meghalt. Azóta lélektelen, civódó, gazdasági és politikai szerszám, olyan semmi, hogy mellette a reformkatolicizmus – nagyszerű forradalom. És még valami: ott lehet lázadás és élet, ahol roppant-nagy a massza, a tekintély, az erő, a bűn, a jóság, a tudás, és a fanatizmus. A protestantizmus sohase tudna egy új – protestantizmust fakasztani, erő híján, de az iszlám és a pápistaság akár százezret, és – mind a kettő kibírná.
*
Szép: a magyar tanárok, a nem protekciósak, ordítják: „fogjanak meg, de azonnal, mert agyonütöm”. Természetesen sokkal többen fogják le őket, mint amennyi elég volna, de szerencse, hogy ők is tudják fogni magukat. S azután most más baj is van: ráfogták szegény tanárokra, hogy nagyobb részük szektárius, veszedelmes. El kell tehát válniuk, a kisebb résznek, a jobbaknak és erkölcsöseknek, s el is válnak, mert alapjában, kenyéren innen és kenyéren túl, ők az igazi – többség.
*
Egyszerűen megkérdezzük a hivatalos és nem hivatalos Magyarországot: nem szégyenli az utálatos és alacsony Liszt-ünnepeket? Akik szégyenlik, azokat nem kérdezzük, mivel ők az ünneplést régen elvégezték, s a nagy Liszt hálószobájának emlékeitől szüzek, s nekem úgy tetszik, hogy az egész Liszt-ünneplés voltaképpen hálószoba-megszentelés volt. De a hálószobát jubiláris csarnokká meg lehet tenni zongora, ének s tömérdek, ezernyi eleven lyuk bedugására szükséges pénzek kidobása nélkül is.
*
Egyformán utálatosak, akik a literatúrából s másfajta művészetből betegséghez formálnak jogot és akik, mert betegek, azt hiszik, hogy rokonságban vannak az irodalommal és művészetekkel.
*
Magyarországnak nincsenek ma már aktív tűzhányó hegyei, de lám, Kecskeméten mégis micsoda különös erők romboltak és – építettek. Mert – hitem szerint – Kecskemét épülni, nőni fog az ő nagy katasztrófája után, melyet elemi erőnek is szörnyűen magyaros elemi erő produkált. Móricz Zsigmondot ezer okból szeretem, mint írót (az embert is nagyon), de ez a nagyszerű hasonlóság ahhoz, ami Magyarországon a krátert helyettesíti, egyenesen babonás hívévé tesz. Az ő ereje a magyar földrengető erő, amely után rémület, de életújulás, építés és szépség következik. Hihetetlen, de Móricz egy józan zseni (fölérő minden nem józan zsenivel), aki olyan lávát önt, mely humusszá válik.
Ny 1911. november 16.
Ady Endre
