74. ÚJ, SZELÍD JEGYZETEK
74. ÚJ, SZELÍD JEGYZETEK
Az Apponyi orációja
A pápista (nem katolikus) nagygyűlés s Apponyi pompás és veszedelmes orációja után siessünk a magyar soviniszták segítségére. Ők valóban zavarban lehetnek most már, s még zsidójuk és svábjuk is meginoghat attól a gondolattól, hogy a római katolikus Egyház s Magyarország sors-útja ugyanaz. Sohase volt így, és sohase lehet így: valahányszor a magyarság az ő európai, ezeréves séjourja alatt a maga magyarságát fölháborodottan félteni kezdte, a pápistasággal került szembe. Álmostól Gézáig és Istvánig, kit kedvem volna Gizelistvánnak elkeresztelni, Kálmán királytól a mohácsi vészig, Caraffától mostanig mindig szembenálltak: pápistaság és magyar-megmaradás. Hiszen róm. kat. magyar főpapjaink között sok-sok akadt, aki mihelyst veszedelemben látta a magyarságot s a magyarságát, antipápistább lett Baltazár Dezsőnél. Különben ne szaporítsuk a szót: a magyar kálvinistaság keletkezése és kínlódásos, zivataros megmaradása, a – csak fej nélkül – Róma alá került magyar görög katolikusok, magyar görögkeletiek, a harcias magyar luteránusok, a legtiszteletreméltóbb unitáriusok, a régi szombatosok, a nazarénusok, a baptisták stb., stb. beszélnek magukért. A pápistaság és a magyarság sohase avagy rosszul voltak egyek s akármilyen soviniszta és nagyúr valaki, ezt csak azért nem látja, mert nem akarja látni. Egyébként pedig e pár sor nem a magyardúlás jogáért és érdekében íratott, de azért, mert ez országban szépen, tanulóan gyarapodik a magyarság, s kár volna, ha az Egyház (róm. kat.) gáncsot vetne neki.
Jeszenák báróné igaza
Jeszenák bárónét elítélték, mert nem felejtette el a Bíró, a szörnyű hatalmú járásbíró előtt sem, hogy ő nem toloncházból elővezetett cseléd. Bánom is én, ha ezer bajomra ráadásul vádat emelnek ellenem, én igenis vádat emelek egy bizonyos klasszisú bírói fajta ellen. Megértem, hogy Magyarországon a közigazgatás után épp a bíróanyag a legsilányabb: szegény, hamar-kenyeret áhító emberek a nagyobbik rész. De a fene, illetve ez a feudális Magyarország tehet róla, hogy a magyar bírók felének halvány sejtelme sincs róla, hogy az érintkezés kedves módjában divatok, korszakok s nevek vannak. Ezt is majdnem tapasztalatból mondhatom: a magyar bírók nagy része Werbőczi és Szilágyi Dezső nevében goromba, hatalmaskodó és neveletlen. Szegények, nem tehetnek teljesen róla, mert hát hol is szedték volna a humanizmust, kultúrát és jómodort?
A Zápolya esete
Zápolya (a Szapolyai-név valószínűtlen, és csak a csakazértis-histórikusok vesszőlova) megint divatba kezd jönni. Hazai Samu miniszter úr úgy véli, hogy Mohácsnál minden elveszett, a többnél is több, s nyilván Zápolya a hibás – a magyar s többi urakon kívül.
Hát jó dolog lesz valamit már kiírni: a magyar királyválasztások, nádorválasztások egyenlő rangúak voltak a mai falusi bíróválasztásokkal. A földesúr kikeresett a maga számára egy alkalmas szolgaalanyt, aki némileg „közigazgat”, de elsősorban az ő birtoki és úri érdekeit védi. A Habsburgok e szép, magyar úri erkölcsök révén csinálhattak itt trónt, megváltást és örök uralmat. Azóta az erők kicserélték egymást, s ma már nincs Magyarország, mely revolválni tudná, különben is jobb ma egy Habsburg, mint holnapután egy Zápolya, s csak törődjünk szépen bele, hogy Magyarország legnagyobb fórumi demonstrációja is egyenlő rangú a régi, hagyományos, falusi bíróválasztással.
Világ 1911. november 17.
Ady Endre
