79. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
79. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
I.
(A Pénz-Danték kora) Marxra esküdjék valaki, vagy még Marxot is kevesellje, meg kell látnia egy csodálatosan szépet ez ocsmányul kapitalista világban. Szaporodnak a Carnegie-k, egy új művésztípus, újféle alkotók, mai civilizációnknak legkifejezőbb művészei, igazi Pénz-Danték. Ezek a Carnegie-k herkulesi és thészeuszi bátorsággal, erővel s merkuri gyorseszűséggel szárnyalják, öklezik, fejik meg a mai gazdasági életet. S amikor szörnyű energia árán szörnyű számú milliókat halmoztak föl, elkezdik szépen, tervesen, a legnagyszerűbb, legkrisztusibb célokra kiosztogatni.
Ez: új művészet, s talán nagyobb értékű a nyelv, a szín, a vonal, a hang, a gondolat s a derűsen formált élet művészeténél. Igazsága pedig az, hogy jó, jó, elismerjük, hogy gazdasági okok mívelnek majdnem mindent az emberi társadalomban, de ez az „így van” s a kiválóságok fenoménja gondolkozásba ejti a leghivőbbeket is. Miért van úgy, hogy éppen a gazdasági okok szabályozzák, illetve kuszálják össze a mi életünket, s miért szinte törvény néhány ezer év óta a kiválóak elsősége?
Az új művészek, a Pénz-Danték érzik, hogy langyos álmos, buta tömegek csak nyomorúságot tenyészthetnek, de lehető, leglehetőbb vagyonok gyűjtésére képtelenek. Ők tehát, mint Homérosz, Pheidiasz, Szophoklész, Dante, Michelangelo, Shakespeare és a többi vállalják a kiválasztottak szent küldetését. A silány tömegek helyett s a mindenkori silány tömegek részére zsenijükkel megszerzik a pénzt, amelyet ezek sohase tudnának még elképzelni sem, hát még megszerezni. Persze, még kevesen vannak a Carnegie-k, de a Danték sincsenek sokan, ám meg kellett látnunk és mutatnunk a modern kapitalizmusnak ezt az új művészfajtáját.
II.
(A geszti Napóleon) A geszti Napóleon a minap nagyon leszólta, lejár[at]ta az igazit, a korzikai Napóleont egy, még Komádiban is alantasnak tetszhető fölolvasásban. De ne legyünk irgalmatlanok, sőt kérjünk bocsánatot a geszti Napóleontól, hogy Mikulás után adjuk csak neki a méltán dukáló Mikulás-ajándékot. Tehát Tisza Istvánnak ajándékozzuk az ő említett fölolvasásából az egyébként nagyon ósdi Napóleon-megállapításnak minden magyar hasonlóságát és morálját. Napóleont, az igazit, szidja Tisza, de elismeri róla, hogy újkori cézárságával, betelhetetlen éhségű dölyfével megcsinálta akaratlanul a népek szabadságmozgalmait. Mikulás-ajándékként, íme, fogadja el Tisza István, a geszti Napóleon, a párhuzamnak e ritka bókját: ő is napóleoni szerepet tölt be szegény Magyarországban. Ahogyan a tanítókat, a tanítókat is, a szabadságmozgalmak vitéz harcosaivá avatta, ez majdnem új Táncsicsot formál szemünkben a geszti Napóleonból. Mindig mondottam én beszélgetés közben, hogy Tisza István igen szép jövendőjű és reményű forradalmára az új Magyarországnak, így van, megérdemli az elkésett Mikulás-ajándékot, s az Isten az igazi Napóleonnál sokkal tovább éltesse.
III.
(Papír Sándor szerencséje) Szegény, immár néhai újpesti direktor még halálával is adhat sokaknak valami olyan banálisat, tehát érdekeset és mulattatót, amilyen az egész színjátszás. Papír Sándor szerencsétlensége sokunknak irigyelően eszünkbe juttatja Papír Sándor szerencséjét: neki nem volt sok küzdelme az élettel, melytől végre is el kell szabadulnunk. Ezek a holtbizonyos „hűdés”-ek nagyon szépek, szerencsések, amikor ilyen teljesen jól sikerülnek s nem csak a még nyomorékabbá tevés erejéig. Nálunk a paraszt még mindig hosszú életet él s a régi, szolid, kultúrás sváb eredetű is, mert ők így szokták meg évszázadok óta. De akik egy balkáni-párizsi-New York-i zamatú s izgalmú életbe előzmények nélkül rántódtunk be, legyünk elkészülve, hogy nem halunk meg nyolcvanéves korunkban s végelgyöngülésben. Meghalunk azonban most vagy holnap, vagy holnapután, sőt még kivételesen a nyolcvanéves korban is váratlanul s legtöbbször csak félig. Annyi félhalott ember sehol sincs, mint nálunk, s az újpesti komédia-direktort határozottan szerencsésnek kell nyilvánítanunk ezen, kétségtelenül biztos, gyors, törvényes meghalásért.
Világ 1911. december 10.
Diósadi
