80. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
80. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
I.
(A Széchenyi-bál merénylete) Valami Széchenyi-bál nevezetű bál készülő merényletére kell hangosan figyelmeztetnünk a magyar és patrióta társadalmat. Mi ugyanis, minden radikalizmusunk mellett, óvatos kegyelettel vagyunk a történelmi Magyarország neves uraihoz, a mágnásokhoz, a király báróihoz. Nos, a Széchenyi-bál rendezősége valami olyant gondolt ki, hogy csontjainkban meghűl a velő, mert hát mi jó magyarok vagyunk. Egy ósdi, zenés életkép fogná bevezetni a Széchenyi-bált, mely zenés életképben – csak a szerepeltetett magyar főurak élő utódjai ágálhatnak. Avagy fordítva: olyan nevű s törvényesen biztosított leszármazású urak, akik érthető és természetes jusst formálnak a származáshoz.
Nos, hát itt van a baj, itt van a merénylet, itt van a merénylet a mi hazafias szívünk ellen, mert itt dupla baj van. 1. Ha a mai mágnás-úrfiak hiteles őseikhez ragaszkodnak – cseh, talján, sváb, francia inasok, udvaroncok, vitéz gárdisták vagy legjobb esetben is egy másik mágnáscsaládból tellett urak kerülnek ki. Magyarországban, e kaszinós nagyközségben, úgyis, igazán vagy igaztalanul, tíz-tizenkét mágnáscsaládról pletykálják, tudják, hogy az apák, a nagyapák vagy ősapák összekavarták a dolgokat, illetve az asszonyokat. 2. Ha az akkor, a zenés életkép idejében szereplő főurak utódai játszhatják csak a szerepeket, ki kell keresni egy légió fattyút és fattyú-utódot, ami lehetetlen, s ha lehetséges, akkor bántó.
Így tehát a Széchenyi-bál akármelyik végén fogja meg a dolgot, mindenképpen kegyetlenül jár el, mert hamisítást, ugye, a Széchenyi-bál rendezőiről föltennünk nem szabad. Hadd higgye tovább is ez a jámbor, jó, alázatos, magyar társadalom, hogy arisztokratái legalábbis vérbeliek és hitelesek: nem kell a leleplezés. A Széchenyi-bál pedig vagy leleplezést volna kénytelen csinálni, vagy amitől hazafias lelkünk retteg, s ami csúnyább: káprázatos elleplezést csinál, s hozzátesszük – minden gyávaság nélkül, de lovagiasan –, hogy ez írásunk személy szerint senkire sem vonatkozik a zenés életkép különben is ismeretlen úrfiai és dámácskái közül.
II.
(A Kenediek taktikája) Kenedi Gézának nem tetszik az irodalom és művészet szabadsága – sem, s még a parlamentben is – most nevessünk: a mai magyar parlamentben – kiönti a lelkét, effélékről beszél, s csendőrért kiált. Figyelem: ez nem olyan egyszerű eset, amilyennek látszik, s Kenedi Géza nincs egyedül, ő nem egypéldányú ember, a Kenediek sokan vannak, és sokasodnak. Ezek azok az egytizedtől fölfelé egész egynegyedig, sőt félig írótalentumok, akik most sok szerencsével halászhatnak a zavarosban. Van nagyszerű, közönséghódító, új, magyar irodalmunk és művészetünk néhány esztendő óta, s van egy megmohosodott, hizlalóba jutott, irodalmi őslényvilágunk. Ez utóbbi öreg is, tehetetlen is, pozíciókban, falásban elkényelmesedett, de különben is bizonyos intelligenciájú. Most ezek helyett előállnak, mint sértettek, azok, akik a két generáció között bújtak meg alacsony képességeikkel. A taktika az, hogy az ő panaszaik majd őrájuk hárítják a régibb és érdemesebb, de túlhaladt írók és művészek nimbuszát. Még az öreg Gyulainak mondottam, s nagyon igaz, hogy a becsületes, új irodalomnak és művészetnek Petőfi megmaradt kortársainál nagyobb, ravaszabb, ártóbb ellenségei ezek a Kenediek, még ha Rákosi Jenőnek, Herczeg Ferencnek stb. hívják is egyiküket-másikukat.
III.
(Tóth Béla mondása) A Világ kedves, kitűnő főszerkesztője figyelmeztetett egyszer Tóth Bélának egy pompás mondására. Tóth Béláéra, akit nekem – sajnos – halála előtt néhány héttel kellett egy sokáig késett, visszatartott cikkemben megfenyítenem. Hiszen lehet, hogy magam is járok, járhatok úgy, ha élek, mint ő: öregszünk és haragszunk, de ő hamar vált kíméletlen öreggé és haragvóvá. Ennek az egyébként nagyszerű magyar krónikásnak egyszer egy magyar sörgyáros magyarázgatta, hogy a magyar sör versenyezhet minden külföldivel, pártolni kell a magyar ipart és így tovább. Szerette volna, ha Tóth Béla ható tolla egy jó kis reklámot ereszt, s egyelőre bátorkodott kóstolónak fölajánlani egy pár ládányi sört.
– Kedves uram – hebegte az ő tüzével, meggyőződésével és bölcsességével Tóth Béla –, én ugyan pénzért írok, írásból szerzett pénzből élek, de a sörért fizetni szoktam.
Micsoda erkölcsi magasságban élt ez az ember, Magyarországon, ahol hazafias, altruista s tudomisén micsoda akciók jövedelméből nagy pénzeket raknak zsebre honunk számos nagyjai.
Világ 1911. december 24.
Diósadi
