81. IRODALOMPOLITIKA
81. IRODALOMPOLITIKA
A Világ, amely egész valójából és lelkéből szereti és harsonázza az igazi művészetet és irodalmat, nem most először bolygatja meg az írók dolgát. Most azonban szeretné ezt a kérdést legegyszerűbb, de legaktuálisabb és leghitelesebb forrásához visszavezetni. Beavatottabb íróemberek tudják, hogy másfél év óta éppen azok között, akik sok idő után megint irodalmat, magyar irodalmat csináltak, kontroverziák, gyanúk vannak. Ez a beteg, balga és lappangó krízis nagyon-nagyon árt az egész újulni vágyó magyar társadalom ügyének. Végre is az írók, a művészek, az igazán azok, legérzékenyebb ember-szerszámai egy társadalomnak, egy nemzet-kultúrának. A Nyugat folyóirat megalapítója, a lelkes Hatvany Lajos írt volt ugyanezen folyóiratban egy pompás cikket. „Irodalompolitika” volt a címe, s jellemző a hírlapoknál meghúzódott magyar írók őszinteségére és szabadságára, hogy ez a nagyszerű írás majdnem visszhang nélkül maradt. Körülbelül Hatvany Lajosnak ez a – mégis és sokáig – emlékezetes cikke az, amely az új problémát nálunk eddig a hazugságok, kényelmek és naiv önáltatások burkából legjobban kihántotta. Csak ebben a koldus Magyarországban, mely egy-kétszáz úrnak tulajdona, lehetséges, hogy a nagy, predesztinált művészt vagy írót az utókor elismerésével etessék és halassák meg. Kell a legjobb írónak, művésznek is propagátor, ki az író és művész még tartó élete alatt hozza meg a diadalt. A közönség nem rossz, csak elrontott és lassú, tehát kivételesen becsesek azok a művészízlésű emberek, aki[k] húsz-harminc éves elkéséstől visszarántják a publikumot. Valamint hogy szent és nagy valami a művészet, az író, a művész számára az újság, a hírlap, a zsurnalisztika, szóval a bebeszélés, mondjuk reklám, de mondhatjuk a kultúrlelkiismeret. El kell fogadtatni a közönséggel az új talentumokat minden áron, de viszont nem szabad az ilyenek rovására új és új emberekkel olyan forradalomra utalni, amely már megcsinálódott, s néhány évtizedig nem ismétlődhetik. Azután megint nem szabad több különböző írói generációt a harmónia kedvéért egy nagy meddőségben egyesíteni. Szóval az író sem afféle furcsa fakír, aki éhen-szomjan, alvón és élés nélkül éli le az életet. De folytonos fölfedezésekkel, oktalanokkal, pláne e koldus s irodalmilag csak most kezdett hajlamú országban, nem lehet igazi irodalom s ügyes, irodalmas svihákság közé magas falat állítani. Tehát az irodalomnak – eleven és harcos lendület lévén – szüksége van a politikára, sőt eszes őrnagyokra, sőt igen jeles taktikára, melyhez persze vezérkar is kell. És most sűrítsük össze a kérdést, melyet igen jogos véleményű író-kitűnőségekhez intéztünk.
„Van-e szüksége és jussa talán a legzseniálisabb íróművésznek, hogy okos propagandával hozzá, műveihez siettessék a lassú publikumot, s viszont az irodalom olyan hitványság, hogy az okos irodalompolitika fölösleges, avagy olyan isteni és égies, hogy igazi művésznek nem illik, sőt nem szabad halála előtt győznie? És egyáltalában szabad-e, szükséges-e irodalompolitikát csinálni, más szóval: melléállni az igaz művész-íróhoz, s hozzájuttatni őt legalábbis egy kis percentjéhez annak, ami halála után úgyis kijár, késetten, neki, s amit kontár ügyeskedők s forradalmaskodó másolók minden mai napon, hetyke életükben, elérnek?”
Világ 1911. december 30.
