89. BIRÓ ÉS PEKÁR
89. BIRÓ ÉS PEKÁR
Biharországnak Nagyváradért kell sok mindent megbocsátani, e nagyszerű városért, melyet gróf Tisza István sohase szeretett. Nagyvárad mindig tud beszéltetni magáról, valahogyan mindenhol képviselteti magát, s lehetetlen nagyváradi emberrel nem találkozni, akárhol járunk. Íme, itt van most Nagyvárad a Biró–Pekár-ügyben is, amelyben Biró Lajos azzal vádoltatott, hogy a Pekár Gyula ismerten gazdag portájáról csent. S Biró Lajosnak ítéletet kellett kérni, várni, érni arra, amit a minap kimondott egy magyar bíróság: a dúsgazdag ember nem igen szokott lopni.
Furcsa kis kinema-sketch az Élet, Magyarország, Budapest, ha most eszembe jut, hogy tíz nap óta hány nagy hírlaptémát kellett tékozlón elvetélnem. Beteg voltam, nagyon beteg voltam és vagyok, s nem tudom, mikor vehetek ismét ceruzát a kezembe. De máig nem hittem, hogy szépen, doktorilag el kell szánatnom magamat egy esetleg hosszú s úgynevezett gyógyulási eljárásra. Ilyenformán nem írtam meg az én kedves napi, de fontos dolgaimat, melyekért gyermek-újságíró gyanánt buzogtam.
Hogy szerettem volna például korbácsosan írni arról, hogy Tisza István, mint egy önképzőköri ifjú, Széchenyi-szerepet vállal. Mert valóban így van: ez a kietlen, hatalmas szikár, új gróf, teljes pökhendi kultúrátlanságával, új Széchenyi szeretne lenni. Dehát nem volt erőm és időm ennek a szörnyű tébolynak megrovására, amikor egy végzetes, nagy, zseniális, tragikus, szép lélek utódjává teszi magát demokratikus, királyi hazugságaival egy – senki.
De hiszen nem erről van szó, hanem arról, hogy van egy Biró–Pekár-ügy, s hogy Pekár Gyula kivette a kezemből a plágiumvád kardját. Mert nekem van ám nagy panaszom Biró Lajos ellen, akivel s a kiváló Nagy Endrével ugyanegy nagyváradi szerkesztőségben robotoltunk egyszerre. Régen megutáltam már az életemet, tehát a lírámat, s elszántam magam, s ezt be is jelentettem, hogy a lapomnak regényt fogok írni. A regény „A Vér városa” volna, szóltam régebben róla, előtte, s a regény hőse – ha megírnám – Nagyvárad volna, a város, a közösség.
Nos, és mikor ez a legtermékenyebb Biró Lajos, édes, jó, régi barátom, megír olyast, ami az én megírandó regényem részetlen része, hát persze haragszom rá. Pekár Gyula nem sejtheti, hogy mi az: két együttélő, együttinduló, fiatalságukkal ugyanegy pompás, kivételes városba jutott valakik.
Az esetről írást adtam: tíz-tizenegy év előtt ketten s egyszerre hallottuk annak a mesének a meséjét, amelyből Biró nagyszerű megbővítéssel színdarabot csinált. Nagyváradi eset, de megeshetett a középkornak akármelyik olasz városkájában. Azonban nem Pekár Gyula jöhet vádakkal, de egy Ady Endrének nevezett én akkor, amikor Biró Lajos ellen fenyítő rendre készülünk.
Biró Lajos lopta el az én novelláimat, miket meg se tudtam volna írni, s ő lopta el az összes színpadi sikereket. Ez a kiváló, bölcs ember megbocsátja azt a gyanúmat is, hogy témáinkat egyazon helyről vettük: együtt éltünk.
Végül Pekár Gyula úrnak, mint pörvesztesnek, meg kell üzennünk, hogy úri célja nem sikerülhet – antidemokratikus okok miatt. Ő tudniillik azt hitte, hogy legjobban az úri és lovagiassági paranccsal kényszerítheti a csacsi hivőket az irodalmi elégtételadásra. Most már láthatja, hogy egy rossz novella írása, a képviselőség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen – a tehetség ellen. Biró Lajos megengedi nekem, a régi barátnak, hogy hirtelenségét és hírességét, amely egyet jelent, megbocsássam, s barátilag, testvérileg kívánjam: soha Pekárnál különb, veszedelmesebb ellenfele ne legyen.
Világ 1912. február 20.
Ady Endre
