92. AZ ÚRISTEN NEVÉBEN
92. AZ ÚRISTEN NEVÉBEN
Az Úristen, aki nagy és ártatlan, s akit egy majdnem bölcs fogadalmam óta nem volna szabad pörökbe szállítanom, bocsásson meg nékem. Szeretett és áldott volt Ő valamikor, zsoltáros gerjedelmeket támasztó, igazi és kegyes volt, de fölségesen vitátlan. Nem mondom, hogy megérdemli, de az történt vele, hogy a legmaibb Magyarországon divatos, sőt, oh szegény, kapós lett. Ahol pedig jó dolga van az Úristennek, ott nagy bajuk lehet és van azoknak, akikért az Úristen – van. Hiszen mondhatnám úgy is, hogy azoknak, akik az Úristenből élnek, de unalmas a papfalás, s a pap alapjában fellah-lény. A pap fölfogadott, fizetett vagy olykor fűtött ügynöke egy biztosító társaságnak, mely jó pénzért kárbecslések esetén malaszttal fizet. Ejh, térjünk a dologra: szinte pontosan ugyanazon napokban értekeztek a magyar katolikus püspökök, a kálvinista konventi urak s vegyes protestánsok. Végre-végre olyan szép a tavasz, hogy ezt is megértem, s azt is, hogy május felé vagy körül tobzódik legzöldebbül az Úristen-csaló vágy is.
Kár, hogy az Úristent nem egyszerre csalták pápisták, protestánsok, keletiek, zsidók, istenesek, istentelenek, mert az Úristen mindezt elbírja. Úgy gondolom, hogy hiányoznak az adventisták, nazarénusok, baptisták, kikiáltóan ateisták, istenes humanisták s az összes új religiók.
Mert az Úristen, bár Ő igen-igen passzív, nagyon beletérdelt az életbe, különösen a magyar életbe, lévén Ő úristeni mivolta mellett a legelsőbb közgazdasági szakértő. Annyira az, hogy kezdi már a tömjénáldozatot is elfelejteni, mert mostanában, Magyarországról másféle füstök próbálkoznak hozzá.
A katolikus püspöki kar például az ünnepeket nem akarja kevésbíteni s a káplánokat és harangozókat az Országos Munkáspénztárba beíratni. A kálvinisták konventje viszont szentül meg van győződve, hogy ötszáz koronás nyugdíjból még a papözvegyek sem élhetnek meg, ami igaz is. Közben a kálvinisták kijelentik, hogy most már ők fogják a vallás és tudomány nagy kérdését megoldani: Zoványit, a Kálvinnal leszámoló Zoványit közben ijedtükben fölmentik. Prohászka és Zoványi, ezek az Úristennek olyan küldött szolgái, akikkel szóba kell állni, holott nem is szolgák.
Gyönyörű, megható, hogy a felekezetek ígyen próbálják szolgálni magukat és hogy egy pillanatig sem jut eszükbe, mennyire zavarnak bennünket.
Semmi vallásos nem volt a vallásfelekezetek e véletlen, egyidejű találkozójában, de annál több gazdaságos. A katolikus autonómián kezdve, a párbéreken át a domesztikáig s a rémület egyrészről a szekularizációtól, másrészről a templomcsukástól.
Idegen embernek, nem magyar embernek, gyönyörködnie illenék ennyi furcsaságban, ha nem látná bennük az ostoba, de nagy törvényt is. Azt a nagy törvényt, mely vezérlő, szabad publicista tollal nálunk, Magyarországon, olyan megoldást tanácsol, amelyet Szent István úr is kiröhögne. De nálunk, ahol a porosz s birodalmi német erkölcsök nyomán tanulunk, haladunk, látjuk előre a jövendőt. Micsoda centrum, micsoda konzervatív többség lesz itt Tisza Istvánékkal s a legkatolikusabb Zichyekkel. Micsoda kihasználása lesz itt a különféle vallásokkal tisztelt Úristennek, aki ezúttal is egészen ártatlanul kerül a krédóba.
Az Úristennek könnyű a dolga, mert nevet, ha van, de mi nem túlságosan örvendünk – én legalább nem – az Úristen ez új, magyar kultuszának.
Az Úristen nevében, aki úgyis valószínűleg mást akar, mint az ő felekezetei, de nyilván legalábbis annyit, mint a tavasz, ez Isten-szezonnak azon mívelőit üdvözlöm, akiknek sem a püspöki kar, sem a konvent nem parancsol. Szép, szapora fajta ez, emlékezem, hogy húsz évvel ezelőtt legalábbis húszezerszer kevesebben voltunk.
Világ 1912. május 1.
Ady Endre
