111. IGNOTUS HÁBORÚS KÖNYVE
111. IGNOTUS HÁBORÚS KÖNYVE
(Egy év történelem. Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig)
Mert olyan csodálatos dolgok történnek most, hogy az emberek, kik még megmaradtak, még ezek sem hisznek a csodákban, kezdjük kis írásunkat egy többszörös, paradox csoda-vallással. Csoda az, hogy Ignotus könyve ma talán aktuálisabb, mint megcsinálása heteiben, s csoda az, hogy e könyvről méltósága szerint alig-alig írtak. Ez a könyv, bizony, félelmetes könyv, nem színes, hangos, könnyű háborús tudósítások egybegyűjtése, és még egy csoda: ezer baj és betegség közepette s eleitől kezdve fájt, hogy én nem siettem kimondani róla a kimondani dukáltat. Hát elkésett embernek több szabadván: sietek mindent eleve megmondani: Ignotus háborús könyve a legkülönb a megközelíthető minden háborús és semleges nációk háborús publicisztikájában.
Kegyetlen könyv, mert két ember, sőt három ember írta: 1. a sokat tudó, 2. a vátesz, 3. a magyar. Ignotus gondolkozónéműsége soha erősebben fején nem sújtott gondolkozó embereket, mint ebben a könyvében.
Mégis úgy kell lenni: ma a Háború valóban (nem hittük) mindennél fontosabb, hiszen Ignotus háborús írásai elfeledtetik a poéta Ignotust. Ignotust, a literátus vezért, a minden szépért és jóért (bocsánat: ezek nem Ignotushoz méltó szavak, banálisak lévén) hevülő Ignotust, a szinte mindentudó és mindenértő Ignotust.
Utálok majdnem minden háborús írást, de gőg, de öröm, de a lelkem gyászának akaratlan, váratlan megtisztelése volt ez a könyv, mikor megkaptam. Pedig ezt a könyvet még az Ignotus talentumával se írtam volna meg, pedig fáj nekem az Ignotus nagy tisztánlátása, e könyvből borzasztóan kisugárzó.
Ilyen időkben talán jöjjenek és éljenek inkább az uszítók, a cinikusok, a bizakodók, mindenféle elfogultak, de a szigorú bölcstől – mondom megint – félni kell.
Ignotus szigorú bölcs, s ő, aki költő és gondolkozó, inkább gondolkozni s megállapítani akar, mintsem fantáziájának idétlenül megadni magát. De ez majdnem szamár ítélet volna így: Ignotusnak gyönyörű fantáziája bizony (megint bizony) benne van e könyvben, mert olvastam azótai háborús írásait is, s nem kellett zseninek lennem megismerni Ignotusban e borzasztó korszak és mindenválság legerősebb sejtőjét és sokszor jósát.
Persze, hogy súlyos megállapításai, kegyetlen és nagyszerű összefoglalásai mellett se lehet, ő se lehet az a kritikus, aki tudna lenni. De többet és bátrabban nem írtak még magyarul máig olvasni jól tudók számára, mint Ignotus írt. Értem azt, hogy Sienkiewicz halálakor nem írta meg, hogy Sienkiewicz könyve[,] a Bartek Slovik[,] a többek között, a hősi mivoltnak is a legmaróbb szatírája. De már Anatole France-ról írván az ő helyén okvetlenül megemlítem, hogy France a Galliába betört rómaiakat barbároknak deklarálta, mint most a poroszokat szegény France teszi egy fényes géniusznak megríkató elhanyatlásával.
Általában írókat, poétákat még jobban fölhasználtam volna a világőrület s készülődésének demonstrálására. D’Annunzio írta régen: „gyakran megesik, hogy becsvágyam fölperzseli a gondolataimat”. Ugyancsak D’Annunzio írta ezt, szintén régen: „más időben talán én is meghódítottam volna egy sziget-tengert”. És Goga Octaviánunk néhány év előtt mondta nekem, s én nem értettem: „nagy földindulás jön hamarosan, vagy elbúcsúzok egy ilyen sekély világtól és élettől”. És Maeterlinck és a többiek? –: Miként mi is Ignotusban[,] az íróban, a kivételes gondolkozóban s a poétában kaptuk meg a mai pokolnak Vergiliusát. Csak éppen (s ez a legnagyobb csoda) szeme, értelme, szíve lebírta mindenkinél jobban az eseményeket, a szörnyű káprázatokat. Ignotus nem heccelt, s ha mindent nem is írhatott meg, nem ámított, de fölemelt minket. Könyve végén írja: az ember leszokik arról, hogy akár magától, akár mástól csodát várjon. De azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni ebben a háborúban, s meg akarunk maradni, megváltottuk minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. „Egy éve[,] hogy a halál itt lakik közöttünk, s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk, s az életnek élünk.” „Hiszünk az életben, s e hitünket öngyilkossággal sem tudjuk magunkban megrendíteni.”
Így végzi Ignotus a könyvét, s Istenem, harmadik éve tart már a csoda, s nem tudtunk lemondani az életről. Jöjjenek Ignotus újabb háborús írásai, a második s immár a harmadik hadi esztendő termése: a kegyetlen csodák, de hős csodái az ember hinni-akarás[á]nak s hirdetői, hogy Ignotus a még nem halott szemeknek kegyetlenségében milyen jóságosa s helyettes látója.
Nemcsak élet-hívésünknek, de elszánt, bús megállásunknak, magyar sorsunk véres szépségének krónikás bölcse, vátesz vezetője: Ignotus, akiről sohse hitte volna valaki is, legrajongóbbja, hogy ha összeomlik is a világ, ő marad, gondolkozik, szenved, gyötör, de vigasztal is.
Ny 1917. február 1.
Ady Endre
