17. A MILOTAI ISTEN-VÁLSÁG
17. A MILOTAI ISTEN-VÁLSÁG
Érmindszent[,] augusztus 28.
Csakugyan megtörtént volna itt a szomszédunkban, Szatmár vármegyében, hogy egy falu kálvinista népe nagy elégedetlenségében el akarta csapni az Úristent? Nagyon hiszem, mert itt nálunk is hamar megtenné ezt akármelyik kálvinista magyar, s szintén azt mondja, hogy amit az Ég csinál, legalábbis nem gilt. Templomot, papot, kántort, orgonát, harangot tartunk, adót fizetünk, imádkozunk, odafent pedig mégse vigyáznak reánk.
Az is Szatmár vármegyében történt valamikor, ha jól tudom, Szentmiklós községben, hogy az új, díszes templomba belecsapott az istennyila, s a templom lángba borult.
– Mi lesz most már – jajgatott a parókia tornácán a tiszteletes úr –, miből építünk megint az Úrnak új hajlékot?
– Nem építnék én neki – ordította be az utcáról egy haragos magyar, tekintélyes presbiter – még istállót sem, nem érdemli meg, aki a saját házát fölgyújtja.
Ez a kálvinista magyarság – Móricz Zsigmond magyarjai – hamar dühbe jön a méltatlanságon, s hamar kidörgi az „eb ura fakó”-t. Valamikor a császár, sokszor két erdélyi fejedelem s három török pasa között lehetett választania, hozzászokott.
Itt nem volt ritkaság, hogy egy-egy haragos község átpártolt nem is a pápista, de az oláh vagy orosz istenhez, ahogy a görög katolikust hívta. Egy ilyen római katolikussá vált református gyülekezetet a plébánosa addig nógatott, míg elindult Máriapócsra is, búcsúra. Persze szégyenkezve kullogtak, zászlót nem vittek, nem énekeltek, s így nem tértek ki, mint a búcsúsok elől szokás, a szembejövő szekerek.
– Hát kendtek is búcsúsok – mentegette magát egy kérdőre vont szekeres –, hiszen kendteknek még feszületjük sincsen.
– Hát ez mi az Isten nyavalyája[?] – rántotta ki a vezető kurátor a szűr alól, ahol rejtegette, a szent feszületet.
Ezek nem anekdoták, ezek való történetek, száz hasonlót és igazat tudok e vidékről, s ezek legjobb jellemzői a kálvinista magyarnak. A francia paraszt – Jaures beszélte – hamar válik istentagadóvá, a papját is elkergeti, de a templomot és harangot megőrzi, hogy boszorkányok arra ne jöjjenek, s a jégesőt is el lehessen harangozni.
Mostanában egy kis vitánk folyik a magyar protestantizmus problémájáról, s úgy gondolom, hogy a problémát a kálvinista paraszti lélek ilyensége is súlyosítja. De mindenekfölött pedig súlyosítja a legújabb protestáns papi nemzedék elképzelhetetlen silánysága. Vannak, persze, hogy vannak ma is jeles, tanult és holtig tanuló papok, de a nagy többség egyszerűen szánalmas. Egy-egy kálvinista egyházkerületben a papok imádkoznak az esperesük életéért, mert nem tudnak maguk között senkit, ki e tisztre méltó legyen. És ami meglepőbb és csodálatosabb, még önmagukról sem hiszik[,] talán titokban sem, hogy a többinél különbek volnának. S ennek éppen most kell így lennie, mikor az iszonyú klerikális megpróbáltatások idején éppen a kálvinizmus kerül természetszerűen az első tűzveszedelembe.
Soha, sehol még nép olyan kivételesen preparált egy racionális erkölcs-vallásra nem volt, mint a kálvinista magyarság. Csak éppen gondolkozó, tanult, nemes szellemű, népbarát papok kellettek volna ehhez, s meglett volna. Most azután kérdés, hogy ez az elhanyagolt, elkoldusodott s elkeseredett nép állni fogja-e, mint régen, a nyomorgatást. Kérdés az is, hogy mikor dacossága elpártoltatja az Úristentől, ha azután nyilván a földi hatalmasságok következnek, előrelát[ható] eltiprásukból lesz-e valami haszna is a haladásnak?
Mert ami Milotában történt, gondolom Milotában, ahol az Istent el akarták mozdítani, nagyon rokonságos az Esze Tamásék lázadásával. Ha Milota elégedetlen a saját Úristenével, hogy bírja el sokáig nézni a grófi százezer holdakat s a váradi és szatmári püspökök dúsgazdagságát. Be kár, hogy ez a szép forradalmi néperő híjával van a vezetésnek, a kemény, együttes, kultúra- és szabadságcsináló fölhasználásnak.
A milotai Isten-válság ilyen nagyon komoly, ilyen nagyon szomorú eset: menekülő forradalom lesz ebből is, Amerika. Mert a főszolgabíró és a csendőr bizonyosan nem engedik szabad prédának egy Milotán sem és egyik Úristent sem, mert sejtik, hogy azután mi jön. A nép pedig miután Rákóczi elébe nem mehet, mint Esze Tamás idején, elmegy szépen oda, ahol az Úristen jobban vigyáz reá a munkájáért, a vér- és pénzadójáért.
Világ 1913. augusztus 30.
Ady Endre
