21. A MI KIS „KÚRIÁNK”
21. A MI KIS „KÚRIÁNK”
(Levél a szerkesztőhöz)
Kedves, jó szerkesztő uram, ha Te valamire azt mondod, hogy érdekes és a publikum elé való, akkor bizonyosan az, és még a köteles, rendszerint csinált szerénykedéshez sincs jogom, ha Te megtiltod. Te úgy hiszed, hogy Ady Endre élete és gubója és mentsvára: családja, háza, szülőfaluja érdekli az embereket, érdekli még, vagy érdekli már. Legyen neked a Te hited szerint, hiszen ugyancsak Te voltál az, aki mikor is nyolc-kilenc év előtt elnémító erővel röhögték ki a verseimet, reám parancsoltál, hogy írjak, és ne féljek. Mai, feltörekvő ember minden pályán eléri azt[,] hogy ha nem is családot, de úgynevezett tűzhelyet alapít a pénzéből, a véréből, ami okos dolog. Nekem kijutott a vérből, ha pénz nem is sok adatott, de ha mind a kettő együtt lett volna tán: a civilizálódásnak ezt a legszebb polgári állomását nem érem el.
A kálvinista predesztinációnak szédítő paradoxonából s a török fatalizmusból csináltam magamnak egy különleges vallást: szóval agglegény vagyok, hazátlan, otthontalan, kóborló. Azaz mégsem: íme Érmindszenten vagyok megint, drága, nagyon oláhosodó, nemes kis érmelléki falumban, az édesanyám, az édesapám hajlékában. Négy-öt évvel ezelőtt megpróbáltam, s gyöngyösen ment volna a falu, a falusi élet, az elparasztosodás, az anti-Budapest, de már ennek a képzelésnek is vége. Nem bírom ma már a falut, nem tűröm, nincs számára mentségem, nem viselem, akár egy magyar vidéki várost, mely az ő budapesti, sőt wieni ambícióival még tűrhetetlenebb és elviselhetetlenebb. Hiszen Budapest is falu, s lakosai többnyire falusi emberek, s amit szeretünk benne, az az ő különös falusága, hiába az aszfaltja, a magisztrátusa, Bárczyja, Vázsonyija, álmai, korcsmái, világítása és fölséges női.
Legbecézettebb álmom a biztosításos remeteség, ami azt jelenti, hogy ha az Úristen további élettel ver meg, Budán fogok lakni, de csak azért, hogy közel legyek Pesthez. Tudniillik Pestet utálom, de tőle, belőle élek, képzelt avagy igazi barátaim ott találhatók, s az asszonyok is Pesten vannak, de tán csupán azért, hogy az ember átvigye őket Budára.
Nini, mennyi mindent kezdek összehordani, holott Te, kedves szerkesztő uram, Érmindszentről parancsoltál szólnom, saját külön tuszkulánumomról s a mi kis kúriánkról.
Hát Érmindszent nekem legeslegelőször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netalán alszom és álmodom, és az édesapámat, aki pontosan hajnali öt órakor káromkodja el magát az alsó udvarban, holott ma már nem is engedjük gazdálkodni, kicsi földjét bérbe adattuk, s két olyan szükségtelen vén cselédje van, akikért nem is érdemes a tüdőt szaggatni.
Érmindszent Szilágy vármegyei falu (sokszor könyörögtem, édes szerkesztő uram, gyere le egy unalmas nyári napodon, hadd kedveljünk és vendégeljünk a mi otthonunkban), s utána Mandzsúria következik. Ugyanis: húsz év óta ígérik nekünk, hogy köves utat csinálnak mifelénk, azonban ma is még tengerszemek járnak ki-kirándulóba pocsolyás utainkra.
Gyakran vagyok Érmindszenten, ha nem is sokáig, talán a világtól elmaradt, konzervatív szívem lehet ennek a magyarázója: nagyon szeretem és féltem azt a két öreg embert, akik az anyám és az apám. Az anyámat különösen, a valamikor hét vármegyére szóló szépséget és jóságot, aki talán miattam öregedett meg hamarabb, mintsem szabad lett volna, de az apámat is, aki ma még nekem és Lajos testvéremnek öccséül tetszhető, komikusan fiatal, de bizony mégis öregúr.
Nagyszerű úr ám az apám: családjának egyetlen tagja, aki elrúgta volt magától a latin iskolákat, ennek folytán zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok magyar maradt. Késő és lehetetlen volt és volna az öreg urat megszelídíteni, hiábavaló is: édesapám már csak maradjon meg olyanosnak, amilyen voltával rontotta vagy igazította az életünket.
A házikó, ahol lakunk, újabb ház, a régit, ahol születtem, az alsó udvaron, nem mertem megmutatni, mert még mindig túlelegen bántanak és nem szeretnek engem, s rögtön meggyanúsítanak, hogy saját magamnak sietve ajándékozom a csak halott és nagy költőknek kijáró megtiszteltetést.
De nem rossz hely ez a mi kis kúriánk, egy majdnem három hektáros telek közepén és fásan, délnek nézően és virágosan, ami megint az anyám akarata, aki pedig a maga nagy, passzív lelkével csak úgy akarhatott mindig valamit: nemakarást kellett tettetnie.
Érmindszentre én akkor megyek, amikor az anyám kívánja, avagy unom a szanatóriumokat és hoteleket, vagy pedig nagyon üldözött, letört avagy megalázott vagyok. Kacérkodom, talán ma még csak kacérkodom az öregséggel, de ez az öregség bizony csak a nyakamon van, s félek, maholnap megint összebarátkozom a faluval, Érmindszenttel, s ha egy tébolyodott percemben meg nem házasodom, s ha a városi remeteségem fikció lesz, hazajövök Érmindszentre.
Egyelőre s különösen nyáron, gyakran vagyok itthon, ez már törvény, meg azután az öcsém, egyetlen testvérem, tanár, aki – oh, boldog ember! – úgy vakációzhat, mint egy diák, s szülő öregeim együtt kívánnak bennünket látni és táplálni.
Édes szerkesztő uram, a többit csak akkor tudnám neked elmondani, ha végre eljönnél ebbe az én kis falumba, ahova annyiszor hívtunk, csábítottunk. Akkor majd meglátnád, hogy nekem csak innen lehetett jönnöm, ahol nyaranként a lugasban olvasok és írok, és a szobámban szúnyogokkal viaskodok, mint egykor Pesten és az országban másféle szúnyogokkal. És látnál egy kicsi fiút, aki harmincöt, sőt majdnem harminchat éves korában nem fél még Tisza Istvántól sem, de alázatosan meghallgatja az apját, mikor házasodásra buzdítja s a költőség haszontalanságáról beszél. Az öregúrnak nagy fájdalma, hogy nincsenek unokái, s hiába magyaráznám neki, hogy ezer vers, olvasó és hivő se kutya – ezt se hiszi el nekem.
Fene rossz sorsa van nálunk a poétáknak (és most hencegek), a poétának, de mégse lehetetlen, hogy én hamarosan le fogok csendesedni, élni és írni megszünök, s hazamegyek a mi kis „kúriánk”-ra. Az apám egyébként a ház mögött szép helyet szemelt ki, ahol az Érmindszentre származott diósadi Adyak fognak szerényen és csöndesen temetkezni. Ölellek, kedves jó szerkesztő uram, s az Isten tartsa tőled távol az ilyen gondolatokat.
Az Érdekes Újság 1913. szeptember 28.
Ady Endre
