40. KÖNYVEK ÉS JÓSLÁSOK
40. KÖNYVEK ÉS JÓSLÁSOK
Csak ide akarom lejegyezni, amik a köveket is megindították volna, s amik engem is kihoztak fáradt, szomorú sodromból, s én majdnem föltámadtam értük. Bizonyos, mert nagy volt a karácsonyi termés, sok hasonló jó kerülhetett volna még hozzám, de bízok a magam predesztinációs, kvalitásos sorsomban, voltomban. Mégiscsak az került s kerül elébem mindig, ami nekem, számomra a legérdekesebb, legfontosabb és legszükségesebb, ezek közül pár szót egypárról.
*
Szép Ernőért, akinek a mesedrámája könyv alakban is megjelent, kórházi ágyamból lázaskodtam ki, én[,] aki nyolc év óta körülbelül hatszor-hétszer néztem pesti színpadot, szóval rest és válogatós vagyok, de alighanem igazam van. Az én kedves Szép Ernőm (unom mindenkinek már azt az ötletét, magyarázatát, hogy ő megmaradt gyermeknek, holott mindenki megmarad titokban) egy túlontúl-buzgó, becsületes, magyar s egyben rafinált poéta. Az ő gyönyörű, színpadi mesepoémája, ha hiányos, azért hiányos, mert bőséges, s a meséjében és a mégis lehető színpadi hatásban kettévágott, mohó, de igaz poéta halmozva sietett elmondani mindent, ami magyar, szép s – no, mondjuk mi is – népi és gyermeki. De még talán idejében érkezett a nyelvetlenül nyelves, magyarul nem sejtő, színházi, tehát felében lelketlen és bábeli, magyarul nem tudó pesti publikumnak ez a szép, kissé erőltetett és halmozott poétai lecke. Én zsibongását lebíró füllel s könnyes szemmel hallgattam s néztem végig ezt a darabot, s meghatottan makogtam magamban a bibliai mondást, melyet egyszer Ignotus kedvessége vágott virágként hozzám: „ez az én szerelmes fiam, kiben nekem nagy kedvem telik”.
*
De már Lesznai Annától még csak a csak azért is kedvéért sem tudom a szívbéli, az örök, az abszolút és művészi gyermekséget elvitatni. Fognom, tartóztatnom kell a ceruzámat, hogy össze ne zavarjam Lesznai Annát, a kivételes embert és barátot a nagyszerű poétával, mesemondóval, rajzoló- és díszítőművésszel s a legszerényebb, de legpéldáulvalóbb, magyar intellektuellel. Drága kék pillangó az ő első meséskönyve[,] az ő gyönyörös és ríkató, szép és fájdító rajzaival[,] az első ékes könyvbe került mese, mely prelúdium, sok szépnek sok szépségű bejelentője. Oh, jaj, miért nem kaphattam a kezembe kilencéves koromban ezt a szép mesét, ilyen mesét: már akkor elért volna és üdén az életnek és bölcsességnek az az áldása, mely most későn és haszontalan fáradtságból hullott reám.
*
Nem csodálom, hogy az én nagyon kitűnő barátom, Schöpflin Aladár észrevette, hogy Heltai Jenő és Krúdy Gyula nagyon olvastatnak ma, s hogy szinte egészen igaza van az olvasóközönségnek. Két kedves író, akik közül, nem tudom miért, én Krúdy Gyulát taksálom többre, mely ítéletemben nyilván tévedhetek is. Kabos Ede egyszer, pár év előtt azt írta nekem Párizsba: maradj és írj, most írj sokat, most tart a te világod, Magyarországon kiújult a Petőfi-korszak, csak líra, líra, vers kell itt most. Azóta sok minden változott látszólag írókban, ízlésekben s olvasókban (csak jófajta literáris, finom olvasókról beszélek persze), de az én fogadott apámnak, Kabos Edének igazsága nem múlt el. Líra bizony a Heltai Jenő újságíró-detektív, csúfondároskodó, szép, mulatságos, érdekes regénye is például, s minden novellája is egy kicsit, de Krúdy szemérmetlenül és egészen lírikus, szemérmetlenül s Heltaival együtt pompásan. Néhány komoly színpadi bukás, lelki válság s miegymás, s a mai regény-dilettánsok és nagy, regénybe és novellába kényszerült[,] tehát még nem tökéletes regényíró lírikusok helyébe, talán az ő személyükben is, jönnek majd az igazi regényírók. Igaz, hogy egy francia megállapítás szerint a regény a középszerűség búvóhelye, de éppen francia példák szemléltetik, hogy a teljes igaz és megszenvedett regényből dalol és sikolt ki a legfölségesebb líra.
Ny 1914. január 1.
Ady Endre
