89. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
89. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
I.
Csináljunk hasznos jegyzeteket
Csináljunk hasznos jegyzeteket
A Háború most, végre, meg akarja ölni magát, s minden azt mutatja, hogy meg is fogja ölni. De ez öngyilkosság révén néhány tízezer ember készül megvagyonosodva az életben maradók nyakára ülni. Kérek valamit ezennel a jóhitű háborúsoktól, a közönyösöktől (ha vannak ilyenek) s kevés hitosztályosomtól. Jegyezzük, gyűjtsük össze azok neveit, akik a világtéboly alatt rendesnél és elnézhetőnél jobban gyapjasodtak. Ha sokan csináljuk ezeket a feljegyzéseket, reményünk lehet, hogy egy-kettő életben marad közülünk. És mert az élet vissza szokott térni az ő rendes kerékvágásába, lesz majd megint pozíció, rang, cím stb. Hát akkor majd álljon elő, aki él s akármilyen szemérmetlen rendszer jönne, kiáltsa ki a hiénák neveit. Mert ez nem a krimi háború, nem is gyarmati incidens, de a legfelsőbb, legemberibb, legkultúrásabb javak pusztulása. Akik ebből nagyítottabb életre fognak kelni, össze nem tévesztendők a főnixmadarakkal; mert csak lebunkózni való hiénák.
III.
A névtelen levél
A névtelen levél
Hát engem is elért a névtelen levél, két szuronyos csendőr jött el hozzám a falu kisbírójával. Derék, uras, finom csendőrök, mert a magyar csendőrök jó része, bizony isten, előkelőbb a párizsi rendőrnél. Nos hát, „egy apa, akinek két veje s három fia küzd az imádott hazáért”, engem följelentett Budapest főkapitányának. Nem akarom hinni, hogy Boda főkapitány vagy valamely okosabb főrendőr olvasta volna e zavaros, bús, névtelen levelet, melyet esetleg hazafias „apa” helyett némi némber is írhatott. A vád az, hogy én csak es[e]tenként jelenek meg a Világ szerkesztőségében, de egyébként, mint gyáva dalia, bujkálok a katonaság elől. Nem, igazán régen túl vagyok az ismert nevűek kikerülhetetlen rövid primadonnakorszakán. De mégis illenék talán valamit rólam tudni vagy megtudni a különben nagyon kedves csendőrök nélkül is. E felfordult időkben undoromat hamar elfogyasztottam, tehát csak szánakozásomat küldhetem, az emberi gonoszság és butaság újabb megsiratását, a névtelen följelentőnek.
IV.
Levél Móricz Zsigmondhoz
Levél Móricz Zsigmondhoz
Drága, jó barátom, köszönöm, hogy a szíved megint előbb s az én szívem helyett szólott. Ha én sejtem, hogy Rákosiék már privát leveleim vadászatára vetemednek, be sokat írtam volna bele abba a bizonyos levélbe. Mindegy, hiszen ma nincs igaz írás ideje, de a B. H. és társai akaratlanul mégis ki fognak dacolni belőlünk valamit. Most már azért is egész magyarságunkkal s erőnkkel meg fogjuk s életben fogjuk magunkat tartam. Amit a Rákosiak elrontottak, megpróbáljuk majd megjavítani s még ő rossz emlékeiket is elásni. Rákosi Jenő nagy fantáziájú ember volt, s e nagy fantáziából – látom – maradt még valami. Annyi szép tollharc után kérem őt, képzelje el mindazt, amit én joggal hiszek és vallok őfelőle. Ölellek, drága jó Zsigám, s érzem, hogy a jobbakat a Sors a hitványok miatt is, megtizedelve, de mégis megtartja.
Világ 1915. október 17.
Ady Endre
