134. MILÁNÓI LEVÉL
134. MILÁNÓI LEVÉL
Milánóban ma Milánó népe a legbájosabb látnivaló. Ahogy nyüzsög, s csinálja a honneuröket az idegennek. „Milánó világváros, bizony isten világváros.” Szinte halljuk a milánói szívek ujjongását. Arcán egy új rang gőgjével és hitével néz reád a milánói. Ha üres a Dóm, a milánói betódul – angolnak. Ha gyér népű a kiállítás, kirohan – idegennek. Milánó apraja-nagyja lelkén hordja az ügyet. Hadd múljon és hódoljon a világ. Mintha soros, csoportrendszer dívnék közöttük suttyomban. Mintha rendezett és vezényelt tömegek járnák az utcákat s a kiállítást. Szorgos, komoly és öntudatos mindenki.
Máskor is kozmopolita arculatú Milánó. Ma minden percben elfelejtjük, hogy Olaszország. Vidám tüdővel habzsoljuk az Alpokról ömlő levegőt. Tetszik nekünk, hogy tiszták a házak és [az] emberek. Szélesek az utcák, és szélesek villanásai a napi életnek. Milánó népének érdeme mindez. A megkomolyodott s majdnem elolasztalanodott Észak-Olaszországé. Milánó és Turin: ezek már maguk-csinálta nagyvárosok. Ezek már a szürke, izzadó és gazdagodó Európa városai. Milliomosok, új sütetű vagyonnal s egyszerű névvel. Nyilván haragusznak is e két parvenüre a múltból élő olasz városok, sőt a dekadens Nápoly is. De mikor ma a parvenüké a világ.
*
Tudás és rend van sok a milánói kiállításban. Mese az, hogy ez a kiállítás olaszos és könnyelmű. Sőt: németes és pedáns. Milánó előbb megtanulta az expozíciók leckéjét. Most mintha első eminensként darálná el nekünk. Ez egy kicsit lelketlen, és mihamar unalmas. Karakter, újszerűség, érdekesség és különösség: kevés. Valami grandiózus a kigondolásban: semmi. Olaszország meglep talán egy kissé produkáló képességével vagy maszkjával. A kiállító nációk azonban mintha csak elegánsak és udvariasak akarnának lenni. Valamivel többek, mint udvariasak: a belgák, franciák, japánok s némileg a magyarok. Jeles dolog, hogy a magyar kiállítást valami furcsa, bizalmatlan érdeklődéssel nézik az emberek. De nézik, nagyon nézik, és ez a fő. És a kiállítás a nyári katasztrófa után foltozott kiújulásával is elsőrendű. De mintha sejtenék az idegenek, hogy túlozunk. Hogy megerőltettük magunkat. Hogy a mi életünkkel s fejlődöttségünkkel nem arányos ez a megjelenés. Pusztai csárdán hatalmas arany griff-cégér, ma mi tudunk legszebben hazudni Európában.
*
Milánó kiállítása nem javította meg a nagy internacionális kiállítások rekordját. Azt is bajos volna Milánóból megjósolni, hogy sokáig marad-e fönt még a világkiállítás mai bábeli módszere. Bizonyos, hogy az internacionális összecsődülés egyre kívántabb és sűrűbb lesz. A nemzetközi delegációk, a kiállítások, a kongresszusok stb. ezt jelentik. Ám meg kell tisztulnia a nemzetközi összesereglés e sok zavaros, rendszertelen rendszerének. Nagy és csalóka kirakat csak nem maradhat a nemzetközi kiállítás. Valami szabályozásra gondolunk. Valami új tudományra, mely a kiállításokon hitelesen számol be erőkről és képességekről. Talán az interparlamentáris konferencia fogja kapni valamikor ezt a föladatot. Hiszen ma is már sokan embrióját látják e konferenciában az európai Egyesült Államok parlamentjének. Ez a parlament döntené majdan el talán, hogy hol legyen kiállítás. Mit és hogyan hordjanak itt össze. Mi az, ami látnivaló, s mi az, ami csak tanulságos. Végre is minden tanulságosat úgysem lehet összehordani az egész földgolyóról. Úgy sejtjük, hogy a világkiállítás vásárjellegét a szocializmus fogja megnemesítve kicserélni.
*
Szeretne az ember ditirambbal írni, valahányszor Belgiumról ír. Még a túlzó lelkesedés sem túlzó. Ez a kis egyéniségtelen és nációtlan náció csodálatosan nagy ma. Talán azért, mert egyéniségtelen és nációtlan. Okvetlenül ők az elsők Milánóban is, a belgák. Valamerre, amerre mindannyian megyünk, ők törnek legügyesebben. Íróikban, művészeikben, pénzembereikben s iparosaikban is van egy kicsi valami, ami már a megérkezett Jövő. Amit csinálnak bárhol, nem meglepő. Hanem biztonságos, otthonos, gazdag és elegáns. Szinte célhoz-érés látszik ott is, ahol csak kísérleteznek. Mert már vérükben van cél és ízlés. Az ő iparművészetük az első iparművészet ma Európában és a világon. Egy egyöntetűen előretörő, választékos, pompás kis társadalom tükre. Fölivott esztétika még a szemétseprőjük is. Harmonikus meghódolás a művészet, mégpedig az új törekvésű művészet előtt minden kis darabjuk.
*
Este pedig olyan Milánó és kiállítása, mint egy tündérvilág, melyben kiütött a revolúció. A Simplon-kapun még egyre tódul be a nép. És özönlik ki-be. Nappali fénynél hevesebb, villámos fény. Csodálatos zöld pázsitok a kiállítás parki felében. Zene mindenütt. Itt Wagner, ott Bizet, emitt Brahms magyar nótái, amott angol-néger dalok. Berber, szudáni, japán, néger arc jelen meg olykor az áramló tömegben. Mosolygó vagy egykedvű arcok. Elnyeli őket a fehér, unalmas arcok tízezre vagy egy fa árnyéka. És előttünk, hogy a kiállításról berobogunk, a Dóm, mely belemereszkedik a hideg, kékhomályos magasságba. Ez: szépség. Milánónak kevés köze van hozzá. A kiállításnak még kevesebb. Ez a szent, októberi éjszaka. A derűs és árnyas, enyhe és hűs, békés és nyugtalanító. A vasút felé lázasan és sokan mennek. Furcsa dolog, de Milánóból könnyű szívvel lehet elutazni.
(Milánó, október 12.)
Budapesti Napló 1906. október 18.
Ady Endre
