136. [ÖREGEK ÉS FIATALOK]
136. [ÖREGEK ÉS FIATALOK]
[Nyilatkozat Pekár Gyula támadására]
Pekár Gyulának, e nem kellően szimpatikus irodalmi amatőrnek, a provokált „fiatal barátaim” helyett én üzenek valamit, aki Pekár Gyula számára se fiatal, se barát nem lehetek. Pekár Gyula nyolc kompakt „nyugati évvel” dicsekedik el, s eszébe nem jut, hogy Baudelaire-nek olyan inasa is lehetett volna, aki kilenc évig szolgál nála, de ennek az inasnak sohse lett volna bátorsága irodalmi monstrepörökbe[n] magát bíróul fölléptetni. Bibi, La Purée, Verlaine rongyos, ősdiák asztal- és utcatársa szintén nem bátorkodott soha akár Anatole France-ról, akár Rimbaud-ról cézárian nyilatkozni. Pekár Gyulát a Herczeg Ferenc írósága, sikere vadította meg valószínűleg – s így is tudom –, s elhatározta mint erős, daliás ember, hogy ő is nagy író lesz. Aki ilyen jelentéktelen és oktalan ok miatt lett íróvá, s aki azt se tudja, hogy bizonyos defektusokat nem nyolc kompakt „nyugati” év, de öt nemzedék se tud betölteni, az ilyen ember hallgasson. Örüljön, hogy írhat, hogy van hely, ahova írásait lerakják, s hogy vannak emberek, akik őt komolyan írónak vallják, az ilyen ember örüljön, hogy él. Ami a cikk szó szoros „érdemi” részét illeti, a Pekár Gyula írásánál naivabb, rosszul ravaszkodóbb, informálatlanabb s a logikáról desperáltabban lemondó írást még Magyarországon sem olvastam, ahol pedig, jaj, szörnyűek az állapotok, s az ember kénytelen Herczeg Ferencet írónak elfogadni csak azért, mert Pekár Gyula is van. Pekár Gyula kedvéért már ez is túlságos volna, amit e néhány sorban mondtam, de vannak Tisza Istvánok, Rákosi Jenők, Kiss Józsefek és mások, olyanok, akik megriadtan védekeznek, rugdalóznak minden európaian magyar lehetőség ellen: voltaképpen nem Pekárnak, hanem ezeknek megy ez az üzenet.
FM 1911. január 3.
