106. A HÉTRŐL
106. A HÉTRŐL
Mikor elfárad már igen az ember, s nem tud már várni is semmit, egy kis véletlen reminiszcencia helyrehozza. A természet sok mélységgel rendezte ám azt el, hogy a gyermek és aggastyán játszótársak. Minket az aggság még csak percekre szokott meglepni, s mindig csak az gyógyít meg, ha gyermekségünk valamelyik kis emlék-morzsájával kezd játszani a lelkünk… És valahányszor igazán magunkra találunk: gyermekek vagyunk… S összetett lelkű, vívódó, modern emberek, kikből monstrumot csináltak az édes szülők lágysága, az iskolamesterek korlátoltsága, a vallástanítók bigottsága, az ezer nem is sejtett igazságtalanságával rájuk törő élet s ezer transzformálásán mesterkedő apostola (kik közül Mózes, az evangelisták, Lutherék, az enciklopedisták, Offenbach, Heine, Lassalle, Nietzsche és Ibsen is szörnyen elegendők) örüljenek, hogy a gyermek-emlékek közül maradt egy pár még monstrum-lelkeikben…
*
Maradt… Csak kicsalni, kiváltani bajos őket. Ezért ujjongtunk két édes estén a kis színházban, hol ez a kiváltás sikerült két furfangos franciának. Bizony mondjuk, hogy A kis mama előadása rendkívül untathatta az intelligens diák-ifjakat, kik méltán fakadhattak ki, hogy mért traktálják őket ilyen gyermekségekkel De mi, kik páholyokban, földszinten csak emlékezni tudunk már a korra, mikor derogált naivoknak és hívőknek lennünk, dehogy is osztoztunk az ifjak kifakadásaiban. Olyan gyermeklelkesedéssel, naivitással csüngtünk a szép mesén, hogy ha Pintérnét valaki megsértette volna a színpadon, felugrottunk volna a védelmére, mint Zajthay nótárius uram tevé a régi jó Peleskeiben…
*
…Zajthay uramat fölébreszteni még egyszer nem is volna nagyon olcsó dolog… Mi is Budapestre vinnők el. De itt Nagyváradon megállapítanók, s ahogy mi a nótárius urat ismerjük, úgy kiméltatlankodná magát, hogy tovább se menne. Könnyű dolog volna most itt Zajthay urammal összeszidatni azt a sok nagyváradi összeszidnivalót, miket mi összeszidni nem merünk. Elmondhatnók vélekedését Tisza bukásáról, a politikai helyzetről, a Somogyi-rezsimről, a városház apró eseteiről, afférekről, melyek egy verses paródia körül utaznak, a lóversenyekről – no sokról, sok mindenről. A városatya-választásról is, mely egy kis üdítő levegőváltozást ígér… A kombinációk egész serege kísért. Mi egynek örvendünk ezúttal a sok közül, Halász Lajos kollegánk erős sánszainak. Bár a képviselő-választás sikere nekünk nem büszkeségünk, de el kell ismerni, hogy a függetlenségiek sikerében Halász Lajosnak és kis lapjának oroszlán-része volt. A függetlenségiek kötelességet teljesítenek, ha ezt az érdemet egy kis városatyasággal honorálják. Sok igazság vár ám még elmondásra a régi s a leendő városi tanácstermekben…
*
Maradjunk Zajthay uramnál. Ha lehet, vigyük föl Budapestre. Az orfeumba ne engedjük, a Veszta szüzek-től is kíméljük meg. De mondjuk el neki a lazaristák esetét és még egyet-mást. Alighanem így szid le bennünket az öreg:
– Ebadtát, ti azt mondjátok, hogy az új Magyarországot mutatjátok meg. Hiszen a ti fölébresztésetekben nincs köszönet. Ti engem visszavittetek a középkorba. Emlékszem én jól a kis Tükör-ből. Mert a Zajthay uram idejében világosabbak voltak az emberek, s híres Szatmár megyei úri versfaragók igen éles epigrammákat írtak némely papi és mágnási esetekről…
*
A lóversenyre tódul ma bizonnyal a nép. Tódul és lelkesedik. Pár hete még a Tisza vagy Barabás dilemma tüzelte az „óh nép”-et, ma „I hope so” és „Finom” sorsa. És egyformán nagy a tódulás, tűz és lelkesedés. Ez a, ilyen a tömeg… Debrecenben forradalmat csinált, mert megittasult egy pár éljenszótól. És milyen csúnya, lehetetlen ocsmány forradalmat. Budapesten egyszer azért ment össze a tömeg, mert a zsoké ügyetlen volt… Még a nagy, nemes, tisztító forradalmakban is csak eszköz volt a kiszámíthatatlan, gondolatlan tömeg. Az apostolok, nemes mesterek eszköze. Vigasztalja meg ez azokat, kik céljukhoz a tömeget megnyerni nem tudták.
Nagyváradi Napló 1901. október 20.
Dyb.
