124. A SAJTÓ PARAZITÁI
124. A SAJTÓ PARAZITÁI
Ha kell, statisztikával bizonyítjuk be, hogy a valódi s bevált újságírók közül kisebb percent kerül a tisztesség csődjébe, mint – csak példának okáért – a grófok, bárók, bankigazgatók és egyebek közül. Tudunk zseniális, munkás, tisztelt, jól fizetett bankigazgatókról, hamisítatlan kékvérű, gyönyörűen lovagló, hidegvérűen kártyázó mágnás urakról, kik összegázoltak minden állami és társadalmi büntető kódexet, de újságíróról, zseniális, munkás, igazi újságíróról nem hallottunk ilyet…
Bosszankodjunk vagy nevessünk-e azokon a naiv újságírókon, kik kázust csinálnak egy-egy álújságíró leleplezéséből. Bosszankodjunk vagy nevessünk-e azokon a nagyképűeken, akik ilyen esetekből fogják magukat, s a sajtó védelmére kelnek!…
Szélhámosok, iparlovagok új metódusáról van itt egyszerűen szó. Az élet e teljesen hazárd játékosai sem mindig egyformán játszanak. Tessék csak a magyar társadalom ilyen alakjaira visszatekinteni. A negyvennyolcas idők előtt s még később is lengyel emigráns-nak volt leghasznosabb lenni. Világos után a Petőfiek és az üldözött hazafiak sokasodtak meg. A lázasan, amerikaiasan fölpezsdült magyar élet aztán elsöpörte az ilyen olcsójános szélhámosokat. Jöttek az álbárók, az ál-tartalékos tisztek, az álföldbirtokosok stb. stb. Közben megnőtt a magyar hírlapírás, tekintélyek lettek a szerkesztők, s ma már az iparlovagok jórésze sajtóban utazik, mint ahogy elődeik báróságban, földesuraságban, tartalékos-tisztségben, üldözött hazafiságban, vagy lengyelségben utaztak.
De mi közünk nekünk ehhhez? A földbirtokosok nem szégyellték volt magukat, mert egy szédelgő földbirtokosként szerepelt. A hazafias lengyel liga sem tartott tiltakozó meetinget, mikor egy-egy lézengő ritter állengyelségét kamatoztatta. Miért kelljen nekünk és csak nekünk védekeznünk a hírlapírás parazitái ellen. A szélhámosokat leleplezzük a lapjainkban: akár áltrónkövetelők, akár jogosak, akár micsodák, mindenrendű, rangú és fajtájú szélhámost, szó sincs róla: legtöbb örömmel az ál-újságírót. De a többi a rendőrség dolga minden jogállamban és a – társadalomé. A rendőrség köteles megmenteni a társadalmat minden veszedelmes alaktól. A társadalomnak pedig kötelessége igazságosnak lenni s mert kiderül, hogy egyik Karagyorgyevics ezüstkanalat lopott, azért ne vesse meg szegény Edwárd angol királyt.
A hírlapírás mestersége különben is ma már természeténél fogva olyan, hogy belőle generalizálni mindennemű mesterségnél kevésbé lehet. Hiszen ma már mindenki ír hírlapba. Rosario Buffolino, olasz briganti joggal viselheti az újságíró címet, mert kicsiny éleményeiről a lapoknak rendes tudósításokat küldött. De joggal viselheti Oszkar svéd király is, mert ő is ír újságba.
De viszont van egy nagy intelligenciájú sereg, mely ihletét állandóan a szellemi, nyilvános munkának szenteli hittel, buzgalommal a prófécia és apostolság váltakozó mértékével és lelkesedéssel. Ezek ama hivatásos, amaz igazi újságírók, kikről legfentebb szóltunk, akik közül Magyarországon ritkán botlik egy is, s akiknek semmi okuk nincs szégyenkezniök, ha mindjárt ötvenezer szédelgő is használja az újságíró címet.
Amaz az újságírónak pedig, aki a Máthé- vagy a Szilágyi-kázusok miatt eldicsekszik avval, hogy néha kedve volna eltagadni újságíró-voltát, e sorok írója röviden így válaszol:
– Vannak emberek és bábok, intelligensek és figurák, derekak és hitványak. A mesterségüket és kenyerüket egészen olcsóbbrendű körülmények határozzák és döntik el. A miniszternek sem lehet az állásával dicsekednie, a szerkesztőnek sem. Én csak X. Y. vagyok. Ember vagy báb, intelligens vagy hülye, derék vagy hitvány. Az újságíró mesterségemtől sem jogcímet, sem ellenkezést, semmit sem kérek. De már aztán, ha mégis az újságíró voltommal volna valakinek baja, állnék elébe!… Tollal és ököllel!…
Nagyváradi Napló 1901. november 14.
(ae.)
