127. A KLERIKÁLIS DIÁKOK ELLEN
127. A KLERIKÁLIS DIÁKOK ELLEN
A megtévesztett, klerikális szolgálatba szegődött diákság fölött megnehezedett az idők járása. Vezérüknek, Kecskeméthynek az esete aligha teljesen össze nem töri az egyetemi nemzeti pártot. De egyébként is mossák a klerikális diákok fejét. A debreceni és sárospataki lecke után most Kolozsvárról kapnak leckét a klerikális ifjak. A Nemzeti Ideál frázisaira s badarságaira a kolozsvári Egyetemi Lapok-ban a diákság hivatalos lapjában Ady Lajos egyetemi hallgató válaszol s a többek között a következőket írja:
Ezt a könyvet nem magyar ember írta, ez volt a másik impresszióm. Nem és ezerszer nem! Magyar ember nem teheti azt, hogy mikor arbuezi gyűlöletet akar szítani, akkor krisztusi szeretetet említsen! Hogy mikor egyes, még mindig kiváltságos osztályok: a történeti nemzet érdekében – akar cselekedni – az egész magyar nemzet szellemi és anyagi regenerálásáról beszéljen! Hogy mikor egy felekezetet akar előtérbe tolni: akkor nagy hangon hirdesse, az egész magyar ifjúság egyesülését! Hogy összehordozzon Istenanyát, keresztet, hazát, nemzeti géniuszt, vallást, fajszeretetet, a legszentebb és legnemesebb fogalmakat szemkápráztató és megtévesztő jelzőik és egyéb kapcsolatokban egy emberietlen tendencia: az antiszemitizmus megokolására! Nem és ezerszer nem! Nem írhatta magyar ember ezt a könyvet. Nincs abban egy mákszemnyi magyar őszinteség, csak nagyképű farizeuskodás. Aki írta, annak külön igazságai vannak. Érvel és következtet is, de ismét csak a maga módján. Van a maga könyvében itt-ott sok szép, nemes dolog és dicsérendő terv is, de azok annyira ferde, igaztalan rejtett célok elérésére vannak felhasználva, hogy őszinteségükben hinni nem tudunk. Egy nagy hazugságnak megokolására nem retten vissza semmitől, semmi szent, semmi fenséges eszmének könnyelmű felhasználásától. Jeligéje: „…egymást szívből átkarolják, s uralkodjék igazság, szeretet” s a végső konklúzió: „üsd a zsidót”! – Ez mindennél jobban jellemzi a röpirat őszinteségét. Hiábavaló beszéd ez az enyém: jól tudom. Az az „Ezer magyar ifjú” megy a maga útján tovább s szórja a visszavonás tüzét tovább is a magyar ifjúság között. Nem is akarom én e nem annyira megtévedett „Ezer magyar ifjút” visszakiáltani, s figyelmeztetni arra, hogy az út, amelynek lejtőjén elindult, szakadékba vezet. Úgyis hasztalan volna. A Cassandrák szerepe sehol sem hálátlanabb, mint velük szemben; de mi, akik itt lenn tisztább légkörben, a napi politika fertőjétől távolabb vagyunk, okuljunk Pest ifjúságán, mi, a vidék főiskolai ifjúsága vagyunk a só, s ha a só is megízetlenül, bizony nem tudni, mivel sózatik meg.
Nagyváradi Napló 1901. november 17.
