67. A NAGYVÁRADI BESZÁMOLÓ
67. A NAGYVÁRADI BESZÁMOLÓ
Mi, az örökös vészharangok, pompás örömlármával hirdetjük, hogy jön és beszélni fog hozzánk a generális. Egy nagy élet alkonyán, mikor omladozni készül minden, amiért ez az élet lángolt, még az olyan szívbe is, mint a Tisza Kálmáné, föltámadnak a kétségek. Talán meg is rendült egy kissé, pedig magyar biblia erős igéi nevelték. Talán hinni sem tud úgy, mint eddig…
Szíveknek összeforrása, nagy múltak nagy emlékei, támaszt kereső ösztöne a jelennek, egyformán parancsolják kimondani, hogy mi nem változtunk, nagy generálisunk. Nagy Biharnak s Nagyváradnak igazi szülöttjei, kiknek a lelkük a régi szárnyalású, s nem – mint sokan vannak ilyenek – jezsuita csuhára öltötték a szabad eszmék szennymezét: egyek még mindig Tisza Kálmánnal: amiket tett, nem feledtük, amiket teremtett, megőrizni kívánjuk. Őt magát aggódó, kivételes, nagy szeretettel környezzük. S ha tornyosodó sötét fellegek láttán veszélyek sejtésében kemény szavakat mond is az ajkunk: azért aggódunk, azért rángatjuk kínzó sejtésekkel a vészharangot, aminek Tisza Kálmán szentelt egy gyönyörű nagy életet.
Várunk, ősz generálisunk, szeretettel várunk. Ott leszünk mind, mikor áhítatos csendben beszédbe fogsz.
Nem leszünk, nem vagyunk követelők. Te tudod, mennyit kérdezhetnénk?… Nemcsak tudod: érzed is. Érezned kell a nagy lelkek kínját. Érezned kell a nagy pusztulások siralmas, tépő érzését.
Mi nem fogunk sebeket tépni. Néma szemlélődésed kínjairól nem kívánunk hallani. Mi, a törpék is kínokat szenvedünk, pedig mi csak áldásait tudjuk a te művednek, a teremtés a tied volt.
De mégis várjuk a beszéd óráját.
Nagy Bihar és Nagyvárad lehelték liberalizmusnak prófétai lelkét Tisza Kálmánba és Szilágyi Dezsőbe. És látjuk a mindig nevető lap szomorú rajzát: áll még vihartól repedezetten a büszke csarnok, fölötte száguldó viharfellegek, két oszlopon nyugodott már csak a hajdanta fényes csarnok, és ez egyik oszlop lezuhant, s egy oszlop tartja immár megroskadva. – Szilágyi Dezső meghalt, csak Tisza Kálmánban bízhatunk.
Hogy bízhatunk-e, a kétkedő kérdés bűn volna.
És mégis ezt akarjuk hallani az ő ajkairól. Hallanunk kell erre az ő válaszát.
Nem kérünk többet. Ő lát, tud és érez. Immár kétségtelen, hogy mindazt eltemetik, amit ő teremtett. Nincs olyan hideg szív, amely ilyenkor meg ne nyílnék.
A többit aztán, ha az ő szavai erőt és bizalmat adnak, megpróbáljuk elvégezni magunk. Nem fogjuk sajnálni a legerősebb választó vizet. Nem bánjuk, ha a salak óriás piramis lesz is a kiválasztott nemes ércpor mellett. De rajta leszünk, s elérjük, hogy tisztán lát mindenki. Lesz őszinteség végre e sötét tervektől behálózott országban.
Aztán kezdjük a harcot elölről. Olyan ifjú kedvvel, mint hajdanta a mi most ősz generálisunk, de több kíméletlenséggel s belevonva a megváltozott kor szükséges új jelszavait. Bujkálni akkor nem lehet, s ha az új veszedelem új nagy harcot akar, s az új nagy harcra már elgyöngült a szabad eszmék e régi földje: keljen ki bárhol az új evolúció: egyek leszünk mi, liberalizmus katonái, az új harcias lobogó alatt, ha mindjárt radikalizmus is lesz reá fölírva.
Ez okvetlen, ez elkerülhetetlen nagy harcra kell nekünk ősz generálisunktól biztató szózat. Ne legyen e szózatban se vád, se ostorozás, se program, se semmi ilyen. Legyen csak ennyi:
– Aminek éltem, amiért lángoltam: ragaszkodom ahhoz most is. Nem tagadok le semmit belőle. A régi vagyok s leszek szemem behunyásáig.
És fölzeng a régi, híres, lelkes nóta. Mi beszámoló nélkül is eleget fogunk tudni. És megyünk törhetetlenül a harcba az új lobogóval!
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 13.
A. E.
