69. A NYÁRI NAGYVÁRAD
69. A NYÁRI NAGYVÁRAD
Panaszkodnak nekünk sokan, hogy a nyári Nagyvárad talán sohasem volt olyan bosszantóan kellemetlen, mint az idén.
Nem értettük előbb a panaszokat. Miért olyan kellemetlen? Hajh – gondoltuk – unalmas bizonyára. A lármás nyári színházalást nem felejtik itt el egyhamar. Eddig a kánikula minden izzásával s egyéb gyönyörűségeivel beszorult a fabódéba. Ott aztán az operettek hangulatában könnyű volt elviselni. Most aztán nehéz megszokni az előkelőséget, hogy a nyár pihenésre való…
De kiderült, hogy csalódtunk. Nem az unalom a szörnyen kellemetlen, hanem a gyógyszer, amivel a nyári Nagyvárad unalmát gyógyítják. Soha még annyit nem foglalkoztunk ember- és polgártársainkkal, mint a nyáron. Ahogy itt maradtunk s akik itt maradtunk, nekiláttunk egymásnak. No meg a távollevőknek is. És ha nagy intelligenciára vall a nagy érdeklődés minden iránt, minthogy hát mi így tartjuk: szörnyen intelligensek voltunk ezen a nyáron. Belekíváncsiskodtunk még talán egymás álmaiba is. Akit ezen a nyáron naponként legalább tíz helyen nem szapultak, s legalább annyit nem terjesztettek róla, hogy bigámiát követett el: az bujdossék másfelé. Nagyváradon letört. Az nem „számbavehető” alak.
No, hát mindig erős nagyváradi erény volt a bírálgatás. Az az ezer ember, aki körülbelül mindennap látja egymást, s intellektuálisabb életet él, állandóan pletykált is egymásról. De ennyi pletyka néhány zsúrból kikerül. Hanem ezen a nyáron csodákat míveltünk. Ha kettő összejött az ezerből: okvetlenül kivégezte a többi kilenszázkilencvennyolcat. Kivégzőhely volt minden utcasarok, minden szalon, kávéházi asztal, uszoda, fürdő, orfeum. Hát még, akik néhányan olyan szerencsétlenül kiváltságosak, hogy a többi többször botlik beléjük. Amiket ezekről beszélnek, legalábbis capitis deminutio minor-ra teszik őket nagyon érdemesekké.
A panaszokból az látszik, hogy Nagyvárad nyári állapotát nem mindenki fogja föl olyan kedélyesen, mint cinikus mink magunk. Voltak, akik a legkomolyabban megtörve zokogták el panaszukat.
Az ő vigasztalásukra írjuk ide a mi vélekedésünket.
– Ne csüggedjenek, szerencsétlen embertársak, jön a színház. Megváltozik minden. Pletykás, emberszóló voltunknál is erősebb bennünk, nagyváradiakban a színházi smokkság. És nálunk a színház nemcsak kultúrhely vagy szórakoztató, hanem pompás társadalmi villámhárító. Felséges kis institut. Nyolc hónapig leköt minden nagyváradit. Meglátják, békén hagyjuk egymást. A színház működni fog, mint áldásos levezető csatorna.
És így is lesz. Csak okvetetlenkedő városatyák siratják a színháztól elnyelt rengeteg pénzt.
Pedig ez a színház minden pénzt megér. Ha nem volna, karácsony tájára felfalnók egymást.
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 23.
(ae)
