104. KÁR
104. KÁR
Úgy képzelem, hogy ma még a legtöbb országban szeretik a katonákat. A francia baka vidám alakjával úgy játszik a gall szellem, mint a cukorbabával. A porosz ember szemében minden porosz katona egy-egy germán hadisten. Még az angolok is szerelmesek az ő katonáikba. Félrerakom ezúttal a magam kissé radikális elveit s kijelentem hogy a katona-kultusz irigylésre méltó, szép valami – ma még. Elvégre, míg dinasztiák és nagy igazságtalanságok lesznek; katonák is lesznek. Ha pedig már vannak és lesznek; okosabb dolog békességben élni velük.
Hogy most zene-banda, szóval elgyötörten hazajöttek a nagyváradi katonák, a zene-banda vad lármája s a hosszú ember sorok elkényszeredett [menete] szinte belelopott a fejembe egy rögeszmét. Miért nem szeretik nálunk a katonákat s vajon meg lehetne-e még valami módon szerettetni őket? Nem is gondolt soha senki arra, hogy megszerettesse. Bródy Sándor megkérdezte néhai Tisza Kálmánt, mint történhetett ez a nagy mulasztás?
– Erre bizony sohasem gondoltam.
Így felelt Magyarország legnagyobb konszolidáló politikusa. Még ő is elfeledte, hogy itt tenni kell valamit, nehogy külön, idegenül, esetleg gyűlölten éljen a nemzet testében egy másik, különös nemzet: a militarizmus.
Valljuk be csak: nálunk így van. Hazajöttek a nagyváradi katonák. Az édesapákon, anyákon, hitveseken, közeli barátokon s a szeretők hűségesebbjein kívül alig nézte [valaki] bevonulásukat mással, mint esetleg kiváncsisággal. Nálunk a polgári társadalom csak muszájból tűri a katonákat. Nem igen lát bennük mást, mint az eltartottak szörnyű nagy és telhetetlen légióját, kiknek egy gondolatuk sem közös a szürke ruhájú dolgozókkal.
Kár. Nagy kár, hogy így van. Ha nagy hazugságokkal is, de be kellett volna vinni a katonaságot a polgárság szívébe. Én nem is hiszem, hogy helyre lehessen ezt már hozni. Nem hiszem, hogy nálunk a polgárság a katonaságban mindenünk védelmezőjét, a katona legényekben népünk csiszolódó, edződő fiait, a tisztekben felnőttek oktatóit, kedves, vidám, társaságokat élénkítő úri embereket lásson… Késő.
…Ez a bolond világ pedig halad s ahogy halad, egyszer bizony csak ki fogja ejteni szekérkasából a katona bácsikat. Kár, nagy kár, hogy mi ott tartunk, hogy ma is kiejtenők őket szívesen, csak ne fogódzkodnának a szekérbe olyan nagyon. Kár, hogy nem kedveltük s már aligha kedvelhetjük meg egymást polgárok és katonák. Akiket kedvelünk, azoknak sok mindent megbocsátunk. De sok dolog másképpen lett volna s lenne a jövőben!
Mivel e helyen ritkán szoktam politizálni, nem kutatom, hogy kinek a bűnét sirattam itt el. Csak még utoljára is azt mondom: kár… Mindez az én saját véleményem. Megírhattam, mert a lapban becsülete van minden becsületes véleménynek!…
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 16.
(ae.)
