115. JÓKAI ÉS JÓKAINÉ
115. JÓKAI ÉS JÓKAINÉ
Ha ez a mi kis nációnk nem szokhatott volna hozzá a szégyenkezéshez, Jókai Mór révén megtanulná talán a szégyenkezést. Nyolc milliós embertömegből sohsem ragyogott ki még fej olyan ragyogással, mint a Jókai feje és kevesebb hálát az ő nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember Jókainál. Sienkiewitz kis dadogó gyermek. Nevét egy napon sem volna szabad a Jókaiéval emlegetni, s a lengyel rab náció. Mégis Sienkiewitz a világ ajkán él és dísztelenkedik. Jókai Mórt néhány irgalom fillérért buta képviselő gyermekek hajszolták csak nemrégiben is a magyar parlamentben, akik még sohsem kérdezték meg, hogy voltaképpen miért növeljük mi a velünk barátságba[n] sohse élő Habsburgok vagyonát minden évben nehéz milliókkal? Ha Jókai még száz évig élne s mi száz évig penitenciáznánk, ezt a hitványságunkat bajos volna helyrehozni. Mert Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta. A degenerált turáni, – mint az ellenségek mondják. És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlíthatót.
Élt és munkált Jókai. Ennek a munkálásnak értéke kiszámíthatatlan. Mindenesetre fölér a háromszáz éves török–magyar verekedéssel. Az emberek egyébként is kezdenek tisztán látni. Ma már hallik a becsületes hang, hogy a nagy poéta több a nagy tudósnál s a katona-nagyság, a társadalmi nagyság a poéta-nagyság mellett semmi. Alig több, mint a bujálkodó nagyság vagy betörő kiválóság. Jókai a legnagyobb s legkülönb magyar.
Volt egy fiatal, szép leány, akit nagyobb és szentebb érzés illetett meg a szent Cecíliák és Kunigundák érzésénél. Egyedül akarta pótolni azt, amivel a magyar náció az ő Jókaijának adós maradt. Ez a fiatal, szép leány mámorba ejtette a mi szent öregünk szívét s mámorban fogja tartani az utolsó szemlezárásig. Áldassék érte e fiatal, e szép, e szent nő. Ma Jókai Mórné. Ez a nő abban a percben, mikor Jókai Mórné lett, Hungáriává vált. A mi jóltevőnkké, a mi nemtőnkké, aki boldoggá tette a legkülönbet a mi fajtánkból. Még akkor poéta voltam s megcsendülnek a régi rigmusok:
Az a nő legyen százszor áldott,
Aki szivét ejtette meg,
Aki örök tavaszt varázsolt
A tarlott őszi táj felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne bántsátok a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!…
Aki szivét ejtette meg,
Aki örök tavaszt varázsolt
A tarlott őszi táj felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne bántsátok a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!…
Az ő! A sors választott örege. Asszonya pedig a legszentebb. Imádjuk őket s aki hisz az imádságban – imádkozik értük. – A mi legnagyobbunkkal, legkülönbünkkel folytassa a sors az ő csodáit. Jókai Mór és Jókai Mórné pedig érezzék itt Nagyváradon lelki csókjait a nagy szeretetnek, mely lehetne ezerszerte nagyobb is. Őirántuk az is kevés volna.
Nagyváradi Napló 1902. október 14.
