36. A POÉTA AGGODALMA
36. A POÉTA AGGODALMA
Komolyan is lehetne arról sokat írni, hogy vajon mint lett rettenetes urrá az abulia, az akarat betegsége a mi korunknak legtalentumosabb emberein. Alighanem a korban van a hiba. A mi korunk még csupa vívódás, csupa kaosz. Ez a nagy bizonytalanság nyűgözi le a nagy erőket és nagy talentumokat. És bár a korlátoltság faragjon bárgyú vicceket a vad zsenikre, a keserves valóság az, hogy bizony vannak ám vad zsenik s ezek a vad zsenik a világ legtragikusabb élői. Lelkükben hordják a világ meghódításának vágyát, agyukban a talentumot s akaratuk tehetetlensége sziklához láncolja őket. Szomorú alakok ám a modern Prométheuszok…
Van Nagyváradon, a nagyváradi újságíró gárdában egy poéta. Szinte prototipusa ezeknek a modern Prométheuszoknak. Valamikor – úgy mondják – szépen indult, de egyre nagyobb úr lesz rajta a szörnyű abulia.
Nógatják és feddik a barátjai, de nem ér semmit. Tele van tervekkel, de megborzad, ha valamelyik terve beváltásához kell kezdenie. Legújabban egy kis verses prológus írását varrták a nyakába, de alig tudják ezt is vele megíratni.
Egyik barátja tegnap komolyan elővette.
– Nem szégyenled, hogy talentumoddal elzüllesz valósággal? Miért nem dolgozol?
A poéta valósággal összegubbaszkodva hallgatta a megérdemelt szidást, de egyszer csak valami ötlettől földerült az arca.
– Megmondom neked őszintén, miért nem írok. Nekem nagy aggodalmaim vannak.
– Aggodalmaid?
– Igen. Tudod, hát jó: írnék. Fölkapnák a nevemet. Olvasna, megismerne az ország, a kontinens, a világ… Mi haszna volna belőle. Ott van Rakovszky és a bandája.
– Hát mi köze hozzád Rakovszkynak?
– Mi köze. Hogy engem meghurcoljanak, babérjaimat letépdessék hitvány nyolcezer korona miatt, mint Jókaival tették: olyan nincs!…
…A poéta barátja konstatálta, hogy a poéta gyógyíthatatlan…
Nagyváradi Napló 1902. április 20.
