53. A HÉTRŐL
53. A HÉTRŐL
Uraim, legyünk türelmesek, megértők s megbocsátók. Azért lehetünk ám merészek, lázongók és forradalomcsinálók is. Kívánhatják-e önök Schlauch Lőrinctől, hogy fogadja a vasútnál Vázsonyi Vilmost s együtt keseregjen velünk a világ feketedő reakciós voltán? Ugye hogy nem?… Miért kívánják akkor, hogy Gerő Ármin rendőrfőnök rálicitáljon Bebelre s kiégesse azt a sebet, melyet a mi merészséges nagy Bródy Sándorunk is csak megmutatott? Én mondom önöknek, hogy a világ szociális átalakítását nem a rendőrfőkapitányok fogják megcsinálni, s majd ha a Marsellaise elkopik, az új forradalmi indulót sem rendőr fogja komponálni. Mert óh, harmatos egek, micsoda a rendőr? Zsoldosa, fullajtárja s börtönőre a mai rendnek, a konzervativizmusnak állandó felfogadott őrsége, a hatalomnak vak szolgája. Ha a Gerő Árminok merész, szociális reformokat csinálnának, az többet jelentene a Schlauch bíboros radikalizmusánál is.
Ezután már csak az következnék, hogy Vilmos imperátor egy tósztban összeszidja a nagy német nemzetet, hogy miért nem akarja már megcsinálni a respublikát. A Gerő Árminok liberalizmusának nonpluszultrája csak az lehet, hogy nem élnek túlságosan vissza a hatalommal. De ez is nagyon szokatlan dolog. Hiszen mi a hatalomnak a legelső természete? Hogy terjeszkedni óhajt!… Gerő Ármin semmivel sem jobb vagy rosszabb más rendőrnél. Rendőr alatt értem persze a miniszterelnöktől lefele a hatalomnak minden osztozó társát. Gerő Ármin rendszabályozni vágyik mindent és ez természetes. Viszont Gerő Ármin a maga nagy szerencsétlenségére a magyar társadalomnak egy olyan oázisában jutott főrendőrségre, hol az átlagos magyar mértékhez képest sok az intellektus és sok az individuális hajlandóság. Az is természetes tehát, hogy minket nem olyan könnyen lehet megrendszabályozni, mint másokat. Ez a helyzet s a helyzet vigasztaló. Gerő Ármint pedig fölvidítjuk egy kissé rituális viccel.
Az asszony csúnya volt s a férj persze nem féltékenykedett. Milyen nagy volt hát a férjuram meglepetése, mikor az ő Móric barátját pásztorórán kapta s a pásztoróra női részese az ő csúnya felesége volt. A férj sajnálkozva fakadt ki:
– Móric, Móric, én nem értelek téged. Ha én teszem, hát nekem muszáj, de hogy lehetsz könnyelmű te, akinek nem muszáj!…
…Mi, folyton háborúskodó, izgága újságírók, mindenbe belekötünk, beleszólunk, mert nekünk muszáj, de mért reformál s izgágáskodik Gerő Ármin, mikor neki nem muszáj!… …Már azt úgyis látja, hogy mi nem vagyunk jó alanyok a megrendszabályozásra. Mért nem elégszik meg hát avval az úgyis túlságos nagy joggal, hogy folyton ellenőrizhet bennünket, a nagyváradi társadalmat? Az ördögbe is, hiszen szocializálódik már a világ vagy mi?
*
Különben szólnak ezek a dolgok a társadalom egyéb fajtájú rendőreinek is. Borzasztó az a könnyűség, amivel Magyarországon az embereket ártalmatlanokká lehet tenni szigorúan törvényesen. E sorok írója például büntetett előéletű. Egy könnyelmű jogászpárbajért elítélték. Van egy fellebbezés alatt álló sajtópöre. Szabad tollú ember s könnyen megtörténhetik, hogy holnap, holnapután sajtóvétségért ismét följelentik. Mindezekhez nem kell egyéb, mint beugorjék egy kis párbajba, ennyi vétséghalmaz után a tekintetes vizsgálóbíró úgy lezáratja, mint egy kis ebet.
Persze törvény szerint. Hát ez muszka állapot s ha netalán valamikor – dii avertant – abszolútabb hatalmú világ lenne ebben az országban, be lehetne nap mint nap csukatni akárkit. Uraim, minden fajtájú, rendű és rangú rendőr uraim, ne tessék labdázni a szabadságjogokkal. Bennünket, sajtót, tollas embereket, úgy is megkopasztottak már jóformán, nem muszáj azonban ezt mindenféle szabadsággal s emberi joggal megcsinálni…
*
Mert nem lehet ám a világot visszacsinálni, mint a világ klerikálisai s buta konzervatívjai hiszik. Mikor egy gróf Andrássy Gyula a tudomány igazsága mellett tör lándzsát s ki meri mondani, hogy az ostoba nacionalizmus, üres sovénség nemcsak emberi, de hazafias bűn is, akkor már hinnünk kell a pirkadásban.
És osztályuralom, jezsuitizmus, kaszinószellem, zsidógyűlölet, bárgyú nacionalizmus hiába fognak ám össze!… Még Ferenc Ferdinánd úrban is hiába reménykednek. A harcnak egy vége lehet csak: világosság. A világosságnak pedig nem árt az sosem, ha Schlauch bíboros nem elégszik meg a világ mai legnagyobb emberének, Herbert Spencernek lesajnálásával, de szent naivsággal megveti az emberi irgalmasságot is, ha az emberszeretetből s nem a Szent Antal-babonából fakad, nem árt annak s nem késlelteti azt még az sem, ha a magyarországi jezsuitizmus segítségére most elhozzák a polyák paulinus barátokat is…
Nagyváradi Napló 1902. május 11.
Dyb.
