55. A HÉTRŐL
55. A HÉTRŐL
Ignotus ragadott el engem csupán azok közül a magyar írástudók közül, akik Saint Pierre romlásáról írtak. Olyan gyönyörűséges, amit Ignotus kiált. Háborgó veszedelem, Gea s te rettenetesen nagy bizonytalanság, te szédületes végtelen: mi kicsi emberek fölvesszük veletek a harcot s ezen a földön valamikor a boldog embernek kell uralkodnia. Az Ignotus kiáltása ezt az őrülten szép és büszke dacot váltotta ki az én lelkemből. És tetszik nekem egy nem ismert, szürke embernek dadogó, de isteni váteszsége. Szegeden lakik talán s Meteor néven szokta tudatni, hogy ő a legfelségesebb emberi szándéknak egyik kirendeltje s bele akar nézni a jövendőbe. A korlátoltak és buták talán nevetnek ezen. De Ikarosz fiai nem. Az ember igenis repülni fog! Ikarosz eljövendő unokái repülnek és gondolatot olvasnak majd! Az emberi haladásnak nincs határa s valamikor majd mindennapi, banális emberi dolog lesz az, amit silány fantáziával, gyönge hittel mítosznak, isteni csodának tartunk ma. Valamikor a jövendőben – így ír a szegedi vátesz – előre meglátjuk az atmoszféra közelgő betegségét s váratlanul nem sújtja le majd az embert semmi katasztrófa. Dadogva, de istenien így jósol a szegedi vátesz. Termékenyíttessék meg az ő hite és veleje! Bizony a jövendő beszél ebből az emberből. A mi Saint Pierrejeinket – eljövend az idő – meg tudja majd mindentől oltalmazni a nagyhatalmú ember. Dicső és tökéletes lesz az ember, akit én olyan nagyon imádok s akibe én olyan nagyon hiszek. Az ember – mondjuk a bibliával Ádám –, aki most még csak dedóba jár…
*
Hát ki élt igazabban: Pál apostol, Don Juan, Dante, Spinoza vagy egy tökéletesebb Vandervelde, akinek a szavára esetleg száz millió európai ember azt mondja majd egy napon: íme elérkeztünk a perchez, amikor egészen új képet adunk a világnak?!… Pál apostolt, Don Juant, Dantét, Spinozát, talán Offenbachot is és ezt az eljövendő nagy szózatolót vélem a nagy emberi típusok testesítőinek. Ki élt igazabban? E percben átérzem Madách nagy tévedéseit. E percben érzem és hiszem, hogy hitvány és gyönge bár a tömeg, de az életnek a legnagyobbja az, aki az embert imádva és az ember mindenható rendeltetésébe hive, viszi akcióba a legparányibb erejét is. Hogy mit mond ehhez a görög tragédiák fátuma, a törpék fentálló világrendje s az élet semmiségeihez ragaszkodók serege, ahhoz nekem nincs közöm. Hiszen olyan szép az élet, olyan örök, olyan folytonos s olyan csöpp kigumizható gondolatjel vagyok csupán benne én.
*
Hisz olyan szép az élet. Egy májusi zápor állott el e pillanatban. Ide a szobába, az én íróasztalomig tódul a termékeny buja földnek fölgerjesztett erős szaga. Olyan kiapadhatatlanul nagy az életnek csírázó kedve s olyan elképzelhetetlenül nem tudunk mi semmi mást csinálni, mint közreműködni az élet egyre alkotó szent és heves dolgosságában. Mit berregnek az én fülembe most haszontalan, kis esetű komédiák? Mit bánt engem most a függetlenségi kurucok delegácionális stiklije?
Mit akarnak én tőlem most a Kassán pofozkodó zöld gyermekek? Madge Perry és a kis Nelly gyönyörűséges nők, de hiában ugrándoznak most énelőttem. Pünkösd alkonya van. Az élet a vallás kalendáriumában is tudott magának piros betűt kapni, mert pünkösd a termékeny életnek az ünnepe. Bódultan az élet szent mámorától száll felétek, emberek, ez ének, mely nem tudom, hogy tolakodott most föl kurtanadrágos múltamból: „Szent Lélek Isten, töltsd be szíveinket épen mennyei szent ajándékkal, szívbéli szent buzgósággal!” De valami más melódiát hall a lelkem s valami mást mondanak általam a biblikus kenetességű szavak…
Nagyváradi Napló 1902. május 18.
Ady Endre
