70. SZÉGYEN
70. SZÉGYEN
Mondjanak hazaárulónak, – engem megszégyenített Pavlovics Ljubomir országgyűlési képviselő és hazaáruló úr. Úgy sejtem, hogy ezt a szégyent sokan érezik e hazában.
Pavlovics Ljubomir úr ugyanis megegyezett az összes nemzetiségi képviselőkkel akkor, mikor a magyar parlamentbe bekerült, hogy ők nem fognak lovagiaskodni s nem engedik magukat lovagiasan tönkretétetni…
…Én aztán nem tudok egyebet. Elárulta-e a hazát vagy sem a derék Pavlovics, – nem tudom. Mivel a hazaárulás nem könnyű üzlet, kételkedem is a vádban. De akár árult, akár nem árult hazát Pavlovics Ljubomir úr, már akkor elbánt ő velünk, mikor azt a fönti kis megállapodást megcsinálta. Hogy meg tudott szégyeníteni bennünket ez a Pavlovics! A mi junkereskedő, „coki”-zó, gavalléroskodó parlamentünk micsoda bélyeget kapott ettől a Pavlovicstól! Micsoda kegyetlen lenézés van ebben a megállapodásban!…
Valaki már fölhozta előttem: én is az ír képviselők példájára akartam hivatkozni. Micsoda merész módon tüntettek ezek az angol parlamentben a maguk búr barátságával s nem jutott eszébe senkinek sem szimpliciter kirúgni őket, sem raffinált lovagias formákkal megölni. Mert az angol parlamentben, melyre nálunk talán még Gabányi és Lengyel képviselő urak is szeretnek hivatkozni, tudják ám, micsoda szent dolog a parlamentarizmus s a népképviselő mandátuma.
A Pavlovics Ljubomir mást látott nálunk. Látta, hogy a parlamentnél ebben az országban nagyobb hatalom a kaszinó. Látta, hogy az osztályuralomnak szövetkezete a parlament, mely összeröffen s roppant összetart, ha ezt az osztályuralmat valami fenyegeti.
Látta a műsovinizmust, mely megrettenti a legerősebbeket s látta, hogy a magyar fokos most is a fejét fenyegeti mindenkinek, aki a fejével gondolkozni mer.
És amióta Pavlovics úr képviselő, minden neki adott igazat. A düh fojtogat most is bennünket, ha arra a gyalázatosságra gondolunk, amit Vázsonyi Vilmossal elkövettek. Hát mikor az ősz Madarászt, ezt az örök ifjúságú forradalmárt agyonlármázták a fiatal hülyék!… Vagy emlékezzünk csak a diósadi mandátum heccére, mikor a függetlenségi honkanászok hallatlan terrorizmussal kierőszakolták egy puszipajtásuk mandátumának megerősítését. De itt van a Forgách-eset, mikor a kaszinó egyenesen jusst formál annak az eldöntésére, hogy lehet-e valaki népképviselő vagy sem. Vagy tessék megfigyelni azt a hajszát, amit a reakcionáriusok Vészi József ellen indítottak, aki úgy látszik Vázsonyi után a soros!
Hát nem igaza van Pavlovics Ljubormirnak? Hát nem meg szégyenített-e bennünket ez a Pavlovics?
A hazaárulás vádjáról – ismételjük – nem szólunk. Mi azt látjuk csak, hogy Pavlovics igazi népképviselő. Az ő népe küldte s ő az ő népén kívül nem ismer más fölöttes hatalmat. Nem engedi magát ostoba kaszinói formák, reakciós instrumentumok s műsovinizmus által terrorizáltatni. Bárcsak a népképviselőség ilyen magas értékelésére a mi saját kedves honatyáink emelkednének végre. De ők maradnak, akik voltak s egy húron pendülnek mind, ha radikálisabb hangok hangzanak.
Milyen gyötrelmesen csalódnak pedig e jó urak. Hát azt hiszik, hogy fokossal, kanászkodással, betyárkodással lehet nemzeti államot csinálni? Nem is beszélve kultúrállamról. Azt hiszik, hogy a nép tovább is baromi módon szállítja a gavallérokat – a kaszinónak?!…
Ha Pavlovics Ljubomir hazát árult, tessék szabad folyást engedni a törvénynek! Mert jogállam volnánk tán, vagy mi a szösz? De ne tessék Pavlovics úr alkalmából még jobban körülbástyázni a parlamentet, hogy oda aztán most már igazán ne férkőzhessék semmiféle radikalizmus. A szocialistákat akarják tán előre elintézni a Pavlovicsok bőrével? Vagy okuk van egy kis patrióta műharagot mutatni?
Lehet, hogy hitvány hazaáruló ez a Pavlovics, de inkább népképviselő, mint a parlament tagjainak kilenctizedrésze. Ezt arcomon szégyenpírral vallom be, de be kell vallanom. Velem még nagyon sokan vallják, akik undorodnak a mai magyar közélettől s reménykedve várják a radikalizmus előtörését.
Nagyváradi Napló 1902. június 20.
A. E.
