89. A MAGYAR VÁROSOK
89. A MAGYAR VÁROSOK
– A zsíros város –
Tovább beszélgetünk a magyar városokról, jövőbeli reménységeinkről. Rövid elüljáró beszédeinken is hangosan megütődtek ugyan itt-ott, de el akarjuk mondani mégis a mondanivalóinkat.
Debrecenről szólunk ezúttal. Előttünk fekszik Zoltai Lajos kiváló kollégánknak egyik jeles könyve. E könyv szerint Debrecennek már 1552-ben 1216 portája volt, Nagyváradnak összesen alig ötszáz. Micsoda nehéz viharok száguldottak aztán keresztül Nagyváradon. Itt tombolta ki magát minden veszedelmes ember, amely [!] az egész országot sanyargatta. Debrecen pedig aránylag nagy nyugodtsággal élt, növekedett és öregedett. A környékén elpusztult falvak földjeit bekebelezte, gócpontjává tette magát a magyar fajta legértékesebb elemének, a kálvinistaságnak, zsírosodott, gazdagodott. Ma is egyik legdúsabb városa az országnak. A várost színmagyar kálvinizmusa szinte predesztinálta a szabad szellemre és haladásra.
De predesztinált legfőbbképpen ez a város a tüzes erős, hódító, magyar hatásra. Debrecenből a magyarságnak a Bükk hegyekig s a Naszódi hegyekig kellene sugároznia. Kultúrájával, vagyonával reá kellene feküdnie az ország harmadrészére. És? Debrecen éli a legelzárkózottabb életet a magyar városok között. Az ősdebreceni vér átitatja még a bevándoroltat is. Józan, zárkózott, keletien kényelmes, apatikus s ijesztően konzervatív a debreceni szellem. És nem is olyan tipikusan magyar, mint az idegen hinné, mert még a szalmaláng is hiányzik belőle s fél a nagy lendületektől. Ellenben él benne valami érthetetlenül túltengő, nagy büszkeség.
Ez a szellem dirigál Debrecenben s hogy milyen erővel, arra ezer példát tudnánk hozni. Maga a debreceni kálvinizmus is egészen más, mint például az erdélyi. Ortodox, konzervatív, rideg. Az iskolákban is ez a szellem dominál. A debreceni főiskola a magyar oktatás olimpuszáról már régen lebukott.
Megöl mindent Debrecenben az elzsírosodás. A Csokonai kultusz sem igazi. Csokonait, ezt a valamikori nagy lírikust Debrecenben ismerik csak s ott is félreismerik –, hogy fölújítsuk a régi kopott mondást. A csikóbőrös kulacs boríze tetszik a debrecenieknek, mint ahogy vendégeiknek is a Hortobágyot mutogatják vinkóval és birka paprikással. A sajtó sem léphet nagyokat. Debrecenből hiányzik az intelligenciának s kultúrára hajlásnak egy nagy kritériuma: az érdeklődés minden iránt. Bizonyos kedélyes, patriarchális borozgatás és szalonnázás a debreceni élet az Urambátyám harminc éves anekdotáival. ezt lehetne mondani.
Tessék aztán itt művelő, akár magyarosító hatást keresni. Debrecen csak masszájával nyom a magyarság mérlegén. Magyarsága hódításra, haladásra, kultúrára nem igen hajlik. Bánkon s Halápon túl – írja ugyancsak Zoltai Lajos – Hosszúpályiban, Létán, Bökönyben, Acsádon oláh templomok harangjai kongnak s vannak még szomorúbb momentumok is. A debreceni telekkönyvek elárulják, hogy néhány év óta az erdélyi román pénzintézetek pénze tódul Debrecenbe s Debrecen felé. Amit Debrecen a magyarságnak nem tudott megtenni, s nem tudott lenyomulni erdélyi pusztuló székely véreinkig – megteszik a románságnak a román empóriumok Debrecennel.
De mennyit tudnánk még Debrecenről hasonlókat írni. Ám nem érne sokat. A debreceni Kossuth-párt antiszemita lapja fejezi ki legjobban a debreceni szellemet s ez a lap azt dúdolja folyton: ordítás a honért, sujtás, szűr, zsinór, kerek kalpag, zsír, bor és szűzi erkölcs… És Debrecen in hoc signo – alszik. Nem lehet felébreszteni…
…Majd írunk többi városainkról. Egyelőre várjuk meg, míg őszinteségünkért éri egypár debreceni káromkodás Nagyváradot, a talmivárost…
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 1.
(a–e.)
