95. COMBES ÉS A MAGYAR TANÍTÓK
95. COMBES ÉS A MAGYAR TANÍTÓK
Aki alaposan elvágja az ujját, még ha a legőrültebb Wagner-imádó is, élvezni csak annyira tudja az Istenek alkonyát vagy Walkürt amennyire fájó ujja lüktetése engedi. Legkedvesebb ételét otthagyja. Embertársainak a kezét vizsgálja meg először. Boldog, ha olyan emberre lel, ki szintén megvágta az ujját. Azt lehetne mondani, hogy a fájó ujján keresztül nézi a világot s ugyanígy bírálja is.
Az „Alkotmány” és társai úgy vannak most, mint a fájó ujjú emberek. Azóta tudniillik, mióta Franciaországban egészen komolyan csinálja a maga dolgait Combes. Azóta nincs magyar témájuk az „Alkotmány”-nak és társainak.
Az ének Combes-ról szól mindig. Ma egy tót napszámos leesik az állványról s összetöri magát, az „Alkotmány”-nak a szabadkőmívesség s Combes jut az eszébe, és – káromkodik. A fájó ujj nem hagyja nyugodni. Nem tudja élvezni, hogy itt minálunk jól megy a klerikalizmus dolga. Hejh Combes, hejh Combes.
Most a magyar tanítókat hozza össze Combes-bal az „Alkotmány”. Így ír:
A szabadkőmivesség titkos szelleme vad dühhel kezd tért hódítani már a magyar tanítóság körében is; sok népnevelőnk sanda szemmel nézi Combes úr dicsőségét és boldognak érzi magát, ha a hazafias nőszerzeteken rúghat egyet kedvére, a zsidók tapsai között. Az államosítást nagy szenvedéllyel hirdetik, mint az egyedüli honmentő eszközt, mert a felekezeti iskolák nem felelnek meg a célnak, őszerintük, azért e tarthatatlan állapotokat felvilágosodott új magvar nem nézheti angol hidegvérrel. És a többi, újra Combes.
A magyar tanítók, kik most tartották országos értekezletüket, elbírják ezt a szidást. De ha már Combes-ot közéjük is megidézte az „Alkotmány”, hát beszéljünk Combes-ról.
Nekünk van egy kis közünk ehhez. Igenis mi megírtuk volt a múltkoriban, hogy okuljunk a francia példán s hódítsuk meg az iskolákat.
A magyar tanítókat azonban aligha Combes lelkesítette. Ők, akik tengve éldegélnek, de mindig szent lelkesedéssel munkálnak a legszentebb munkán s akik az összegyűlésre, közös tervezgetésre is tudnak áldozatot hozni, az államosítás, a szabad, modern szellem emlegetésével csak azt tették, amit becsületes lelkük parancsolt. De az „Alkotmány” Combes-ot emlegeti. Hát legyen Combes! Hát okuljanak igenis a magyar tanítók a francia példán, agitáljanak a teljes állami nevelés mellett s terjesszék, a szabadon, világosan látást. Combes és a magyar tanítók találkozhatnak. Az „Alkotmány” akarta. A fájós ujj.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 22.
(ae)
