160. TISZA KÁLMÁN SZOBRA
160. TISZA KÁLMÁN SZOBRA
Azok akarják nagyságát lejáratni, őt magát örökre eltemetni, akik mindent neki köszönhetnek. Az ellenségei lobogót hajtottak ravatala előtt, kijelölték nemesen helyét a magyar Panteonban. A hiénák szerepeire a jóbarátok, az intimusok, a saját teremtményei mertek csupán vállalkozni. Széll Kálmán egészen nyugodtan kiáltotta ki:
– Tisza Kálmánt sohasem szerettük.
Az őszintesége megkap e kijelentésnek, hiszen őszinteséghez annyira nem szoktatott bennünket Széll és a rendszere. De újra csak utálatot gerjeszt bennünk a mód, mely Széllnek még kivételes szereplésénél, a szincerizálásnál is megnyilatkozik. A halottat bántja, ki halhatatlan bár, de kitől már félnie nem kell. Gyávább az állatmese gyáva hősénél, aki nem várta meg az oroszlán halálát s már a betegségnél neki bátorodott – rúgni.
No nem baj. Tisza Kálmán nagyságáig nem ér ám az ágaskodó törpe. És, hejh, sokba kerül az ennek az országnak, hogy a mostani miniszterelnökét mindenki szereti.
A geszti porladónak álmát meg éppenséggel nem zavarja ilyen kicsinység. Minket vérez csak, minket bánt, akik még élünk s akik még mindig be merjük vallani, hogy nagyon szerettük azt a hideg, kemény, büszke s koporsóba zártáig puritán, tiszta embert, aki a geszti sírboltban fekszik porhüvelyével, de életével a halhatatlan nagyok csarnokában fényeskedik.
Sok éretlen, kicsinyes, farizeus vádaskodás illette Nagyváradot, mikor október harmadikán úgy látszott, mintha cserbe[n] hagyta volna az ő nagy öregét. Mi érezzük és tudjuk: mennyire nem ismerték sem Tisza Kálmánt, sem Nagyváradot a vádaskodó éretlenek, kicsinyek és farizeusok.
Egyesek hanyagsága, egy elfuserált választás még csak nem is érinthette azt a szent kapcsot, mely Nagyváradot Tisza Kálmánhoz fűzte. Sokkal nagyobb volt Tisza Kálmán és sokkal hűségesebb Nagyvárad.
E hűség és szeretet parancsolja, hogy mi siettessük a történelem bizonyos ítéletét. Nagyváradnak kell megindítania a mozgalmat, hogy Tisza Kálmán halhatatlan nagyságát szobor hirdesse! Ez a szobor sehol sem állhat, csak Nagyváradon és ennek a szobornak állania kell mielőbb. Az első lépést bizonyára megteszik azok, akiknek a kötelességük. Törvényhatóságok, testületek s magánosok róvják le áldozataikat mielőbb s hogy leróvják és leróhassák – ez a mi föladatunk lesz.
Mi budapesti laptársainkat kérjük meg, hogy be se várva a fölkérő, hivatalos, udvarias formát, nyissák meg a teret az adakozásra. Gyűjtsenek Tisza Kálmán szobrára mindazok a lapok, melyek nemcsak névben liberálisok s nem félnek a törpe élőtől, hogy irigy lesz a halhatatlan nagyra.
Szörnyű nagy és talán szörnyű veszedelmes átalakulás előtt áll a magyar közélet, mely olyan gyors egymásutánban vesztette el Szilágyi Dezsőt, Pulszky Gusztávot s a legnagyobbat, Tisza Kálmánt.
Immár kezdenek az emberek nemcsak felejteni, de nem érteni is. A magyar földből sarjadt s a Tisza Kálmán egyéniségében legjobban ragyogó nemes liberalizmus tölgye leomlott. Jöjjenek ezért akármilyen sötét idők is, utánuk más újra nem jöhet – ezt hisszük és hirdetjük –, mint ennek a nemes liberalizmusnak megtisztult föltámadása.
Ennek a hitnek és igének megtestesítése volna s lesz Tisza Kálmán nagyváradi szobra.
Bihar és Nagyvárad, a magyar liberalizmusnak e klasszikus földje, ha ma még megváltást nem is vihet a fenyegető veszedelmek elé, de meg akarja s meg fogja őrizni a magyar liberalizmusnak a hitét s e hit föltámasztó erejét.
Nagyváradi Napló 1902. április 6.
