221. EGY SZERZETES KÖNYVE
221. EGY SZERZETES KÖNYVE
Megjelent egy könyv. Hatalmas, tudós munka. Szól Magyarország állapotáról. Írta egy katolikus pap. Egy piarista szerzetes, dr. Czirbusz Géza. És ezt a könyvet mégis a titkos és nyílt klerikális sajtó szidja. Nagyon érdekes jelenség. A könyvnek tudniillik az a hibája, hogyha nem is ment némi elfogultságtól, de becsületes, igaz hangú könyv. Néhol szinte radikális.
Dr. Czirbusz például a kegyesrendi szerzetes, a római katolikus pap, elfogulatlanságában nem „átall” a zsidókról így nyilatkozni:
Okosságuk, jótékonyságuk, vállalkozó szellemük, nyugodni nem tudó fürgeségük, a művészetek, kivált zene iránt való szeretetük és az életnek praktikus, minden prüdériától ment értelmes felfogása s kihasználása is igen megszívlelhető lelki vonások, amelyek nagyon ráférnének a magyarságra.
Ezzel tudniillik a zsidóságnak a magyar fajba való beolvadására céloz.
A szabadkőmüvességről ahelyett, hogy jezsuita módra szidalmazná, ezt írja: „nem ösmerem, nem mondhatok bírálatot róla”.
(Nem valami nagy hízelgés van az alábbi mondásában:)
Sehol Európában, a Keletet és a Balkán félsziget országait sem véve ki, nincs akkora alázatoskodó szervilizmus és basáskodó hatalmaskodás, mint nálunk. Szolgabírák, mindenféle rendű és rangú fő- és aligazgatók, al- és főispánok, miniszterek és püspökök… kevés kivétellel mind valami égből pottyant potentátnak képzeli magát.
És hallgassa meg a kiskorú társadalom, főként pedig a sallangos magyarság a következő igéket:
Közéletünk csupa dikciózás és perorálás. Ügyes deklamátorok a parlamenti és hierarchiai létra legmagasabb polcaira juthatnak. A szocietás, a társaság nálunk = a mágnásvilág, melynek szalonjaiban csak kivételes alkalmakkor hivatalos egy-két reprezentáló plebejus, amint a mágnásokat utánzó gazdag izraeliták termeiben is mindig figurál egynéhány jobb hangzású keresztény celebritás. A „nemzeti” kaszinó tulajdonképp mágnások kaszinója, amint az „országos” kaszinó voltaképp dzsentri kaszinó. Igaz, hogy régi magyar felfogás szerint a „litterátus” diplomás vagy papi embert (mert ezek mind „lateiner” számba mennek) szintén a nemesi osztályhoz számította, s a magyar sohasem fukarkodott nemesi kiváltságainak osztogatásában, az említett és más hasonló összeállítású megyei kaszinók is felmutathatnak (mutatóba!) főtisztviselőket, diplomás és polgárembereket – de azok e körökben olybá vétetnek, mint a gazdag bankárokból disznó-, fa- vagy gabonakereskedésből meglépesedett agrárius nemesség a high life körökben.
Az is jellemző, hogy nálunk a társadalmi ambíciónak netovábbja a nemesi kir. kamarásság, lovagi szerény[ség]ben pislogó mécseknek a kir. tanácsosi cím elnyerése, hogy a tudományos akadémia igazgató-tanácsába polit. celebritásokat és arisztokratákat választ; hogy egyetemi tanárok, orvosok nem tudományos sikereikkel, hanem méteres címeikkel brilliroznak; hogy a katonai, hivatali előléptetéseknél a címeres névjegy nevezetes momentum. Iparunk, kereskedelmünk izraeliták és németek s örmények nélkül, végképp lehanyatlanék. Megyei irnok nagyságoltatja magát és asszonyt, leányt nem is lehet nálunk másként, mint legalábbis nagysádnak szólítani. Nyugoti Európának előkelősége, az beéri a madame, monsieur, don, donna, miss, mister stb. egyszerű címzésével. E kultúrnépnek demokrata felfogása a munka fanatikus sürgetésében – érthetetlen misztérium Magyarországon. Színleg és szóval mindenki demokrata nálunk, de tetteiben, viselkedésében gőgösebb arisztokrata a magyar az üreszsebű hidalgónál.
Érdekes és becsületes könyv a Czirbusz Géza könyve. Bárcsak tanulnának belőle a szerző – papkollégái s mindenféle egyházi és világi klerikálisok.
Nagyváradi Napló 1902. november 9.
