107. ITTHON VAGYOK
107. ITTHON VAGYOK
Itthon vagyok… Dr. Somló Bódoggal keseregtünk volt egyszer azon a nagy kényszerűségen, hogy nem lehetünk mások, mint akik vagyunk. Egyszerű, kis eredmények. Ma már nem kell, hogy kérdezze Georges Renard: „L’homme est-il libre?” Nem. Nem hisszük, hogy szabadok vagyunk. Dehogy is vagyunk szabadok… Ezt érzem én, íme, újra. Itt, a sarkon, a ködös novemberi estén, szemben egy új palotával.
Itthon vagyok…
Az új palotát régi, tisztes kövek helyére rakták. Most a sötétségben nem látom. De láttam már napos fényben is. A Wesselényi-kollégium új palotája ez, s a sötétségen át szembenézek vele. Hol vannak a régi falak? Azokhoz a falakhoz jussom van. Azok a falak az én lelkem egyik része. A nagyobbik része. Hiában is akarnék szabadulni. Az én lelkemet itt formálták e cifra falak helyén. Aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E négy esztendőnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen szabogatta ki utamat.
Itthon vagyok… Sehol másutt, csak itt. Mikor az árja ember lebandukolt a kelet-indiai alföldre, megszűnt dölyfös érzésű árja lenni. Öntalajunkból kiszakítni magunkat nem lehet. Néha siralmas ez a nagy kényszerűség. De törvény. Szent és hatalmas törvény…
Itt állok a sarkon, a ködös novemberi estében, s szellemeket idézek. Ha akkor, ott az önképzőkörben nem lelnek tanyát a forró gyermek-álmok!… Ha Kincs Gyula nem közli le az első versem a „Szilágy”-ban! Ha Both István nem velem olvastatja fel a világ legszebb versét, azt a tavaszról zengő Vajda-verset!… Ha Kerekes Ernő lelkesedése bele nem kerget, hogy Tasso nagy monologját sírjam el magyarul! Ha elébem nem kerül rövid szoknyájában mosolyogva valaki! Ha… Millió ha… De mindennek úgy kellett jönnie ahogy jött…
Nyolcadik esztendeje már, hogy járom a kiszabott utat. A régi ellágyulások elmúltak már tőlem. Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb, mint az élet. Mindig szép és mindenütt. Fetrengett a lelkem sokszor porban is, sárban is. De mindig új és új magasságai jöttek az életnek. Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet.
Nem siratok a múltamban semmit. Még a csúnya, bormámoros éjszakákat sem, melyekbe fiatal vérem őrült lüktetése kergetett. Semmiféle életben nincs szégyellni való. Pénzt, polgári módot, borostyánt nem hajszoltam. Csak önmagamat akartam megtalálni, s ma már úgy érzem: büszke, szabad és bölcs vagyok. Oh, hogy nincsenek itt a régi falak, hadd mondanám ezt el nekik… És elmondanék még sok mindent. Háládatos lélekkel. Soha nem fogyott a lelkem melege, hogy innen elkerültem. A leányok és asszonyok, kikért áhitoztam, szebbek voltak más leányoknál és asszonyoknál, mert alakjaikat besugározta a lelkem. Küzdöttem ideákért, melyek szentebbek voltak minden ideáknál, meri az életem adtam volna értük. Ha szerettem, nagyon szerettem. Ha gyűlöltem, nagyon gyűlöltem. Ha szenvedtem, nagyon szenvedtem. Ha zuhantam, iszonyút zuhantam. Közel férkőztem a lelkükhöz kivételes, nagy individiumoknak. Megtudtam gyűlöltetni magamat az üres, kegyetlen lelkű, kis és nagy gazemberekkel. Voltak a lelkemnek nagy pihenő napjai, mikor bolyongtam a kék Adrián, a Balaton körül, a Kárpátokban s nagy idegen világvárosban. Ritkán-ritkán a dalok is megszülettek egy-egy terhes hangulatból. Nagy gyönyörűségektől s borzasztó kétségektől felváltva vonaglott a lelkem. Éltem…. És nincs más igazság, mint az élet.
Itthon vagyok…
El kell ezt mondanom a régi falak helye előtt, itt a sarkon, a ködös novemberi estében. Visszahoztam íme a lelkemet oda, honnan kaptam. Az első nagy stációt befutottam. Szentlélek lovagja voltam: becsületes újságíró.
Két kis könyvem van. Inkább ígéret mind a kettő. De csupa nagyszerűségeket látok az életben. Az agyam, a szívem nagy tervek kohója. Ebből a nagyszerű életből képeket akarok festeni. Akarok s fogok. Azért hoztam haza a lelkem, hogy érintse szülő talaját. Mert ki akarok rohanni a legzúgóbb életbe. Párizsba készülök. Kevés babérral, pénztelenül. De szabad szemekkel, hittel és kedvvel. Megtermékenyülni. Ezt akarom… Akarom? „L’homme est-il libre?”… Mindez itt rendeltetett és szabatott meg. Itt szemben velem, az új palota helyén.
Vissza fogok majd kerülni. Oh, nem félek, hogy összetörve. Az élet nem tör össze senkit. Mindenkinek annyit ad, amennyit el tud fogadni. Ha nekem majd kevesebbet fog adni, mint amennyit most remélek, az nem lesz igazságtalanság. Kevesebbhez volt jussom és erőm.
…Itthon vagyok, hiszek s búcsúzkodom. Majd visszatérek újra, s beszámolok a helynek, mely lelkem formálta. Belemerednek a szemeim a ködös estébe. Miért, hogy olyan hitványok a homo sapiens érzékei. Itthon, ezen a helyen már kész a jövendőm. Hiszen itt készült el, itt determinálódott nagy részében az életem.
De áldom is a ködöt. Minden bölcs és törvényszerű az életben. A köd is…
Szilágy 1903. november 26.
Ady Endre
