152. MENNEK A SZÍNÉSZEK
152. MENNEK A SZÍNÉSZEK
Mennek a színészek. Hétfőn korán délelőtt alighanem búcsújárás lesz a vasúthoz. Tíz órakor indul el a színtársulat Gyulára. Gyula lesz az első nyaraló stáció. Porosnak van olyan poros, mint Kaposvár. Ám közel van Nagyváradhoz, és ez nagy enyhítő körülmény. Mi lesz a két búcsúzó napon, a main és a holnapin – csak sejteni lehet. Az erők összemérése most lesz a legelszántabb. Mert hát Somogyi Károlynak volt esze, hogy Bob herceget tűzze ki a két utolsó estére. Ma Parlagi Kornélia lesz legény a talpán, holnap Haller Irma. Hallik a készülő fegyverek zaja. A két tábor nem csinál titkot belőle, hogy nagy dolgokra készül. Ám nemes ellenfelek módjára megegyeztek a pártok, hogy mindegyik csak a maga „legszebb rózsaszál”-a mellett tüntet, s a másiké ellen nem. Szóval a gárdainduló hangjai mellett múlik ki a szezon.
Örüljünk-e vagy bánkódjunk-e emiatt – fölösleges probléma. Bob herceg győzött Nagyváradon. Sehol zajosabban, kétségtelenebb módon, oh, elég sivár volt a szezon, hogy megbecsültük e győzedelmet. A nyolchónapos szezonnak eseményei gyéren valának. Mért ne fogadjuk örömmel eseménynek, hogy egy nem nagy igényű operettecske Nagyváradon ügyesen előkészített körülmények között húsz nap alatt tizennégy előadást érhet. A közönség víg, a direktor viduló. Csak nehány színész gondol keserűen arra, amit Müller Mátyás, az ifjú karmester, tréfásan mondott a minap a drámai színészeknek:
– Ti fölösleg vagytok. Nagyváradon voltaképpen csak operettet kell játszani. Titeket az operett tart ráadásnak és az operett tart el.
Nagyon komolyan azért nem kell ezt a dolgot venni. Azoknak a siránkozását sem, kik így elmélkednek:
– Hát jó: nem írnak magyar drámát. De Dévény felől friss levegő árad. A fiatal németek nagy dolgokat mívelnek. Miért nem érhetett Nagyváradon például a „Magdalai Mária” tizennégy előadást?…
Az így síránkozóknak sincs igazuk. Hol van ez másként? Akar-e még ma egyáltalán egyetlen magyar színpad is az irodalom szolgálatába szegődni? Miért is tenné? Hiszen kell-e irodalom ma még mindig a magyar közönségnek?…
Somogyi Károly még a régi idealista direktorok gárdájából való, kinek ez a valóság a legjobban fáj. Ő tehát nem sértődhetik meg, ha azt mondjuk: miért ne versenyezhetne a színtársulat a Henry-cirkusszal? Gyulán tudniillik azért nem játszik még ma a nagyváradi színtársulat, mert nem akar állatsereglettel, lovakkal, bohócokkal és zsonglőrökkel konkurrálni. Sajnos, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megérthessük ezt a nagy önérzetet. Nem és nem, sehol, de sehol sem látjuk az isteni gőgösködésre jogos művészetet a magyar teatráliákban. Yvette Guilbert olyik kis dalában több volt az irodalom, ar[t]isztika és esztétika, mint az összes magyar színházak némely heti produkcióiban.
És legalább az operett maradt volna meg ott, ahová a Pálmay Ilkák, Hegyi Arankák szerencsésen megfinomítva emelték játékaikban. Igaza van, s joga van Pálmay Ilkának így szólni.
– Ma már csak lányok vannak. Formásak és pajkosak…
…Mindez se vegye el a kedvét senkinek, hogy szívvel-lélekkel ne búcsúzkodjék ma és holnap, s ne ünnepelhesse a maga Bob úrfiát.
Olyan durcás kis igazságok ezek, melyek okvetlenül kikívánkoznak a toll alól. Fájdalmas ám azért a búcsúzás mindnyájunk számára. A nagyváradi élet fölöttébb hiányos a színészet s a színháznak ama része nélkül, mely a bejárattól a zenekar mélyedéséig tart. A nagyváradiak a színház révén tartják számon egymást. No, de közel van Gyula, s amely napon kiszalad a színészek vonata az állomásról, érkezik a Henry-cirkusz s az orfeumok serege. Ez a hideg május majd tán már kánikulai júniusba olvad, s akkor mindenütt másképpen látunk és bírálunk. Kedves búcsúzkodást kívánunk egyébként e két napra, s szeretettel köszöntjük a viszont látásra Thália nagyváradi népét…
Nagyváradi Napló 1903. május 23.
