54. LUJZA HERCEGASSZONYNÁL
54. LUJZA HERCEGASSZONYNÁL
[Saját tudósítónktól]
Párizs, szept. 16.
Abban a csöndes, kicsi normandiai faluban, ahol engem az elsteri szöktetés híre ért, talán még ma is kevesen tudják, merre van Lindenhof, merre Elster, s miről nevezetes a Westminster-fogadó. Maholnap Párizs sem lesz másképpen. Amíg titok födte a híres szerelmi regény legutolsó lapját, a szökevények útját s a hotelt, mely hajlékot nyújt Párizsban a kalandos királyleánynak: forrt, sustorgott a párizsi nép s az utca kíváncsisága. Most már nincs titok. Semmi sem titok. Egyelőre semmi új skandalum nem integet. A hercegasszony, Kóburg Fülöp felesége, Párizsban van, örül, nyilatkozik, reménykedik, vár. Egyelőre az újságírók kiváncsiságán kívül mi sem molesztálja. Automobilozhat, sétálhat a bulvárokon. Elvész az utcánjáró ezrek között. Az utca, a párizsi utca valósággal megemberelte magát. Lehet, hogy csupán azért, mert több izgalmat remélt. Ám nem lehetetlen, hogy ezúttal a tömegérzés csodálatos tapintatosságot tanúsított. Az utca nem akarja háborgatni a fejedelmi asszonyt, ki nagyon rászolgált egy kis szabadságra. De bizonyos mindenképpen, ha a párizsi rendőrség nem azzal a gavallérsággal biztosítja nyugalmáról a párizsi szabadság és vendégszeretet keresőjét, amellyel azt tette, Lujza hercegasszony szabadságát megvédené maga az utca. Mert ilyen különös, kiszámíthatatlan, de mégis cselekvő a párizsi tömeg.
Ez idő szerint csak az újságírók nagy barátságával kell megküzdenie Lujza hercegnőnek. Lehetetlen mindenkit fogadnia. És minden lap külön nyilatkozatot akar kapni tőle. Már egy tucat harag fakadt ebből. Fáradt a szegény hercegnő. Igazán fáradt. Így is szinte fájdalmas, hogyan kell sorsa parancsából s talán érdekében fölajánlania magát annyi faggatásnak.
Magyar levélben kértem a hercegnőt, mikor Párizsba visszatértem, adjon engedelmet egy rövid találkozásra. Ő mondta, s hogy csak túlzó udvariasságból mondja, arra oka nem volt: várta ezt a magyar levelet. Úgy is hagyta meg a hotelier-nek, hogy azon a napon, melyen én fölkerestem, csak egy budapesti újságírót fogad. Gyöngélkedett és ágyából kelt ki, hogy – így mondta – magyar vendégét fogadhassa. Kedves és váratlan volt ez a figyelem. S még váratlanabb, hogy az előszobából egy kis szalonba lépve, magyar üdvözléssel fogadott egy nagyon tiszta, okos arcú, élénk szemű, vidám, polgárias külsejű asszony. Tudtam mindjárt: Ez Stőgerné. Élőhaló, szinte imádó híve a hercegnőnek, kinek szöktetését éppen úgy segítette, mint annak idején a Mattasich szabadulását:
– Vártuk. Jó, hogy már jött. Az édes, jó hercegnő beteg egy kicsit, de önt fogadni akarja. Olyan jó asszony, olyan áldott, jobb mint egy angyal. Majd meglátja.
Egy nagyobb szalonba vezetett. Friss virág mindenütt. Ma változtatott lakást a hercegnő. Ez itt a Westminster-hotel első emeletének legkényelmesebb lakása. Máig egy szűk, második emeleti lakásban lakott a hercegasszony. Kedves lakás, pompás kilátással a gyémántboltos, mozgalmas rue de la Paix-re.
Belép a hercegnő. Kissé fáradt. A szeme szomorú, de mosolyog. Szép még ma is. Gyönyörű hajába alig mer belopózni egy-két ősz hajszál. Igazán hercegnői megjelenés. Franciául üdvözlöm. Ő a legszeretetreméltóbban mond néhány magyar szót s kér bocsánatot, hogy nem beszél folyékonyan magyarul. Beszélünk hát németül s franciául. Kissé csendesen, aprózva beszél a hercegasszony csakugyan, de ez még nem ad igazat Pierson tanárnak. Az én kérdéseim nem olyanok voltak, melyekre – Pierson szerint – már Lindenhofban elkészülhetett:
– Hogy örülök, hogy magyar újságírót látok. Ugye, nem bántanak a magyar lapok. Ugye, ott barátaim vannak. Úgy szeretném olvasni, mit írnak rólam. Stőgerné majd segít lefordítani. Ugye?
Mert Stőgerné is jelen van. Végtelen gyöngédséggel figyel fenséges asszonyára, s többször mondja félhangosan:
– Ugye, milyen édes, angyali hercegasszony?…
Magyarul persze. Stőgerné budapesti leány. Onnan került Horvátországba.
– Biztosítom a hercegasszonyt, hogy a magyar közönség mindig rokonérzéssel, meleg aggodalommal, szeretettel kísérte sorsának útját s örül szabadulásának.
– Sokszor voltam Magyarországon. Sok boldog napot töltöttem ott. Nyolc éve jártam Budapesten utoljára. A millenniumkor. Milyen szép volt akkor ott minden. Mennyi kedves magyar embert ismertem meg.
Elhallgat egy kicsit. A tekintete még szomorúbb. Csöndesen folytatja:
– Nagy igazságtalanság történt velem. (Kijavítja.) Velünk. Elégtételt kell kapnunk. Nekem is s annak az ártatlan embernek is, kinek mostani szabadulásom is köszönhetem. Hiszem, hogy meglesz ez az elégtétel.
Közbevetem, hogy néhány német és magyar lap szerint Kóburg herceg, a hercegasszony férje nem akar tárgyalni. Megütődve, de mosolyogva mondja:
– Ez egészen új dolog. – Dehogy nem akarnak. Csak rosszul esik nekik beletörődni, hogy ezúttal mi győzünk.
Megkérdem, hogy miért nem jött ide Bachrach dr., a herceg ügyvédje. Hirtelen Stőgerné válaszol:
– Hogy miért nem jött? Mert féltek a nyomorultak. Itt ugyan megjárhatták volna!…
A hercegasszony mosolyog. Naponkint özönével hozza a levelet a posta. Egy sereg levél írója biztatja a hercegasszonyt, hogyha szükség lesz reá, legyen nyugodt, megvédelmezik. Persze akként, hogy arról fog koldulni Bachrach, vagy az, aki a hercegnő ellen Párizsban tenni merne.
Magyarországi utazásairól beszél eztán a hercegnő. Vidáman, elég könnyen, ötletesen. Néha tréfásan beleszúr kemény akcentussal egy-egy magyar szót a beszédbe:
– Szeretem a magyarokat, s mindenekfölött a magyar nótát. Most Elsterben is talán éppen a magyar nóta adta vissza az örömet s a bizalmamat az élethez, a szabaduláshoz. Azt mondták, őrült vagyok. Hát, mondja, őrültnek látszom?
Szomorúan nevet. Fáradtan. Bizony nagyon fáradt asszony a szegény hercegnő. De az utolsó esztendők után mégis meglepően friss. Dehogy is látszik őrültnek. Nyugodt, talán nagyon is nyugodt, szeretetreméltó, nagyon disztingváltan gondolkozik s beszél.
Megerősíti azt a hírt, hogy nem akarja eltávolítani magától Mattasichot:
– Értem szenvedett. Meg kell neki szereznem az elégtételt. Minden okom megvan a bizakodásra. Ezerszer hála a sajtónak, a világ most már tudja az igazat. Meglátja, minden követelésünk teljesülni fog.
Stimmer doktortól, megbízottjától, éppen ma várt értesítést. Hiszi, hogy Stimmer Bécsből diadallal jön vissza.
– S aztán?
– Aztán? Nem tudom. Párizsban szeretet és biztosság vesz körül. Itt maradok. Örölök a szabadságomnak, s dolgozom azon, hogy a rettenetes évekért minden elégtételt megkapjunk. Egyelőre, nem tudom meddig, a lakásom sem változtatom. Itt udvariasak, jók hozzám, s ma már – nézze – egészen pompás kis lakásom van…
Nem tudom, de úgy sejtem, hogy Mattasich a szomszéd szobában volt. Künn, az előszobában, puha, elegáns szürke angol férfi-kalapot láttam, mellette elegáns férfi-kesztyüt.
Hálásan köszönöm meg a fenséges asszonynak a szíves fogadtatást, s ő újra kér: írjam meg, miként örült ő az ő magyar vendégének, milyen hálás a magyar publikum érdeklődéséért.
Stőgerné pedig boldog, hogy magyar és budapesti vendégük volt. Imádattal beszél a hercegasszonyról.
– Soha jobb asszony nem élt még a világon, mint ez a hercegasszony.
És úgy gondolom, hogy Stőgernének igaza van. Ennek a királyleánynak végzete s betegsége a jóság, az a mély jóság, melyben fölolvad a fegyelmező akarat.
Budapesti Hírlap 1904. szeptember 20.
Ady Endre
