195. A MONTE-CARLÓI ÖZVEGY
195. A MONTE-CARLÓI ÖZVEGY
A Riviéra legragyogóbb, legbűnösebb pontján – fényes márványpaloták és pálmás-liget tőszomszédságában – van egy kicsiny temető. Nagy tragédiák szomorú temetője ez; ahány sír domborodik benne, ugyanannyi véres dráma emléke fűződik hozzá, – vér amelyet az aranyért ontottak. Vér és arany: ez ennek a temetőnek az egész históriája. A rulettbank milliomos részvénytársasága úgy van ezzel a temetővel, mint a nagyúri familia a bűnbe tévedt fiával: kitagadja, szégyenli, de hát a nevét el nem veheti; legalább nem beszél róla, s jaj annak, aki szóba hozza. Bizony, nem sajnálna a kaszinó-vállalat néhány zsák aranyat, ha ezt a temetőt mindenestül eltüntethetné a földről.
A sok sír között van egy, amelynek a története frissebb keletű, s néhány nappal ezelőtt ismét aktuálissá lett. [Monte-carlói levelezőnk ezt írja róla]:
– Néhány nappal ezelőtt a csipkés, drágaköves dámák és frakkos urak elegáns tömegébe fekete gyászruha csöppent. Szép, fiatal úriasszony talpig feketében jelent meg közöttük. A párizsi vonat hozta őt kevés poggyászával és egy hatalmas gyászkoszorúval. Amint megérkezett, nyomban a temetőbe hajtatott, s ott letette a virágját az egyik sírra. Csak néhány óra hosszat maradt ott: addig, amíg a vonatja ismét Párizs felé indul… Immár a második esztendeje, hogy az elegáns tengerparton ez a gyászruha megjelent, s a monte-carlói galeotto el is nevezte őt Monte-Carlo özvegyének.
Amikor első ízben jött erre a helyre a hölgy, kacagó kedvű, szépséges leány volt. Akkor – mintegy három évvel ezelőtt – atyjával, egy gazdag párizsi kereskedővel töltött néhány hetet az örök tavasz e földjén. A szép, finom jelenség hamar keltett szenzációt a játékosok között, s egy csinos bajuszú úr, De V… Charles addig legyeskedett körülötte, amíg a kisasszony szívét meghódította. Hanem az apa hallani sem akart a házasságról; nagyon kevés bíztató jót hallott a fiatal úrról, aki túlságosan szerette a játékot. Csakhogy a szerelmes emberen nehéz kifogni, s mialatt M… Róbert úr, az apa, szállóbeli szobájában foglalatoskodott, egy reggelen De V… automobilon megszöktette a szép Henriette kisasszonyt. Annak idején sokat írtak erről a szöktetésről a hírlapok; az automobilszöktetések sorozatában ez az eset az elsők között volt. Ezek után az apa már nem tagadhatta meg az áldását, s a házasság néhány héttel később megtörtént Párizsban. A kalandnak azonban folytatása támadt, nagyon szomorú csattanója éppen most két esztendővel ezelőtt riasztotta meg Monte-Carlo elegáns telepét. Úgy esett a dolog, hogy a gazdag párizsi kereskedő félévvel a leánya férjhez menetele után meghalt, s a vagyona kezelését átvette a vő. Egy szép őszi napon aztán a fiatal pár elzarándokolt erre a helyre, ahol egymást megismerték, s amint a kaszinó nagy játéktermébe léptek, De V… Charles régi szenvedélye ismét lobbot vetett. A rulett nem bocsátja el az áldozatait, akiket egyszer lépre vitt; így esett aztán, hogy De V… Charles napról-napra rengeteg összegeket vesztett titkon, hogy a felesége sem látta, mígnem elvesztette a nagy vagyont teljesen. Két éve most annak, november 6-án, éjjel az egyik szállóban revolverdörgésre futott össze a cselédség. Mire a dráma hőséhez értek, De V… Charles átlőtt fejjel már halott volt. A vállalat mindent elkövetett, hogy a tragédiát elsimítsa; a párizsi lapokkal megegyezett, hogy elhallgassák a dolgot, s így Monte-Carlóban is alig tudta meg valaki, oly csöndben, diszkréten simult el a botrány. Csak a temető lett egy sírral gazdagabb. Oda temették a szerencsétlent, mert hátrahagyott levelében azt kérte a feleségétől: – temess ide, hogy örökre itt maradjak a bűnöm helyén.
Minden év november 6-án – ez alkalommal már másodszor – eljön Párizsból a gyászruhás hölgy ide a pálma-liget és márványpalota helyére, ahol megismerte a szerelmet és a halált, s ahol koldussá lett e kettő révén.
Budapesti Hírlap 1904. november 11.
