1. A VÖRÖS SZŰZ
1. A VÖRÖS SZŰZ
– Emlékezés Michel Lujzára –
Selypítő, nyögő, szomorú és fiatal beszédét most is hallom a jó Lujzának. Valahol túl a Szajnán… Levegőtlen, emberpárás, zsibongó teremben, júliusi estén sokan voltunk együtt. Furcsa lelkű, izzó fejű, nyugtalan emberek mind. Most is látom: csókolják a kezét, ruhája szegélyét régi vad társai a kommün torlaszain, hisztériás muszka nődiákok, vén világcsavargók, ifjú bolondok, de kik mind szentek az ő hitükben. Nagyon szerették, sokan szerették ezt a csúnya, vén „vörös szűzet”…
Akkor Marseille-ből jött és a sír széléről. Két héttel előbb már elsiratta a világ. Azért sem halt meg. Zokon is vették ezt akkoriban tőle bizonyára a francia lapok. De ő nem akart meghalni. Hogyisne! Mi lesz akkor a londoni népgyűlésekkel? Ki járja be Algériát? Ki gyújtja föl a gyúlékony Barcelónát? Nem lehet meghalni. Messze Keleten vér patakok folynak. Nem lehet meghalni! Föl kell előbb lázítani a világot a háború ellen. Ő megy. Harcba áll a háborúval. Meg fogja állítani a zuhogó vért. Meg, ő meg fogja… Csodálatos szűz volt, csodálatos gyermek volt ez a vén némber.
Akkor estén is a békességet hirdette. Néhány garast akart összeszedni a londoni útra. Ketten támogatták, mikor a tribünre kapaszkodott. Selypítő, nyögő, szomorú és fiatal beszédét most is hallom. Szegény jó Lujza!… Sírva ment Londonba. A különös, bolond, anarchista gyülekezet iszonyú skandalumba fulladt. Már Lujzát, a sír széléről visszatértet sem hallgatták meg. Az őrült kavarodásban még egy rikácsoló hangra emlékszem legjobban. Aki beszélt, egy nyurga legény, a charentoni bolondokházának volt egy szökevénye. Szegény jó Lujza! Ez volt az ő sorsa…
*
Aztán újra láttam rövid hetek múlva. Kis szobájában, az ötödik emeleten, közel a nagy bulvárhoz, arról mesélt nekem, hogy megy a vadak közé. Valami afrikai fajtáról hallott, mely az ő álmai szerint él, háború nélkül és – vadon. Primitív való formájában az ő lázálmának.
Vajon járt-e a vadak között? Szeretném, ha nem ért volna el oda. Könnyebben halt így meg. Mert vannak valahol Afrikában boldog emberek. Vadak, de boldogok.
*
– Miért nem ír?
Csúnya, vén, aszott arcát derű folyta be. Óriási papírhalmot mutatott. Regények, készülő színdarabok.
Ez az apostol művész is volt. És talán alapjában nem is volt más, mint egy félrezuhant művészlélek. Az álmait vitte csak rossz helyekre. Nála rosszul sikerült az elkrisztusiasodás. Szerető és öröklázadó lelke kiragadta az utcára, vitte, hurcolta torlaszokra, száműzetésbe, börtönbe, bolondokházába, talán éppen oda Charentonba, honnan megszökött az a nyurga legény, aki az ő utolsó párizsi apostolkodását is megcsúfolta. Pedig éppen ez estén is milyen gyönyörűséges, naiv igékben hirdette a forradalmat:
– Nem lesz nehéz az embert boldoggá tenni. Hiszen olyan kevés kell ehhez. Csak az, hogy minden ember jónak tartsa a másik embert…
Ugy-e, hogy milyen egyszerű ez?… Lujza, a jó Lujza hitte, hirdette, zokogta, várta…
*
Vad, csapzott, ritkás, kemény hajával, múmia-arcával látom a vörös szűzet. Mikor elköszöntem tőle, Barcelónába készült s az ő boldog vadai közé, akikről hallott csak, bent élnek valahol Afrikában, boldogan, szeretetben… És hogy emlékezem reá, a nagyra, jóra, gyászosan bolondra, mert gyászosan messiásira, erősítgetem, hogy most, mikor csakugyan meghalt, úgy halt meg, hogy nem látta még az ő afrikai vadjait. Mosolygott a vörös szűz s mosolyogva halt meg. Mert boldog lesz ám az emberiség. Lám, már Afrikában, valahol, szeretetben, vadon élnek az ő álma szerint boldog emberek…
Budapesti Napló 1905. január 11.
A. E.
