117. MAGYAR APOSTOLOK
117. MAGYAR APOSTOLOK
A Hajnal megfenyegette rózsaszínű ujjacskáival a világot. Ősbudavár lumpjai fázódva szedelőzködtek föl. A könnyű, illatos, hajnali ködben sóhajok szállongtak. Egy elhagyott, rozoga pavillon ajtaja váratlan csodaképpen kitárult. A kitárult ajtón beosont valaki. Aztán újra valaki. És újra valaki. Messziről késői lumpok muzsikaszója zengett álmos vásottsággal. A János Vitéz valamelyik bamba melódiája. Egy harang is kongott valahol. Piros pünkösdnek hajnala vagyon. Akik egyenként becsörtettek az ócska pavillonba, idegenkedve bámultak egymásra. Lehettek vagy tizenketten, s alig-alig ismerték egymást. Egy kis furcsa világosság gyúlt hirtelen a pavillonban. Az egybegyűltek közül egy ősz, panamakalapos úr föltápászkodott egy székre, s dikcióba fogott:
– Igen megbízható helyről arról értesítettek, hogy a Szentlélek a mai napon nem akarja elkerülni Magyarországot, s a magyar apostolokkal óhajtja az ő erejét közölni. Exponált politikai állásomnál fogva a nemzeti koalíció vezérlő bizottságának szerettem volna e látogatást bejelenteni, de azt a felvilágosítást nyertem, hogy a Szentlélek nem talál tizenkét apostolt a koalícióban, illetőleg abban a véleményben van, hogy a nemzet tizenkét apostola különféle helyekről verbuválódik. Amint látom, tizenketten vagyunk. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy hát kik is vagyunk.
Gúnyosan mosolygott a szónok, s az egybegyűltek ismerkedtek. Tarka társaság volt. A szónokló úron kívül, ki egyik híressége a nemzeti fölébredés vezérkarának, volt ott tudós, író, költő, muzsikus, nemzetgazdász, festő, képfaragó, szociológus, filozófus, munkásvezér és hazafi. Nem tévedés. Volt valaki közöttük, aki semmi sem volt más, mint hazafi. Ők voltak, a magyar tizenkét apostolok. És amíg nézték egymást gúnyosan, hirtelen égi zúgás támadt. Az apostolok szégyenkezve dobták ki gomblyukaikból a vidám éjszakának hervadó zászlóit, a virágokat. Babonás félelemmel suttogták:
– A tüzes nyelvek…
És megteltek mindannyian szentlélekkel, és szólni kezdtek új igékkel.
A politikus: A vezérlő-bizottság megfontolás tárgyává tette, mivel tartozik e nemzet jövőjének, s egy szívvel-lélekkel kimondta: együttmarad, titkot őriz, és vár.
A tudós: Látom, látom a nagy bizonyosságot. Egy élet tudományos búvárkodása után kijelentem, hogy nincs magyar tudomány.
A költő:
Kiáltsd felénk, óh Ég, te szent azúr,
Jöhet vihar, megállunk, él Hadúr.
Jöhet vihar, megállunk, él Hadúr.
Iró: Le a dekadens nyavalyás újítókkal. Ne lehessen író, akit a romlott Nyugat megmételyezett. Hallom a jövő zenéjét. Anekdotákat vár e nemzet az ő íróitól.
A festő: (Kezével hadonászik, s látja a sujet-t, mellyel le fogja főzni Innocentet.)
A nemzetgazdász: Minden históriai helyen gyárat kell alapítani a magyarnak. A Mohi-pusztán, Kenyérmezőn, Mohácson. Nekem egy olcsó, kész munkálatom van erre. Száz éves állami szubvenció…
A muzsikus: (Variációkat csinál wagneri értelmezésben A kisasszony Pozsonyban című dalról.)
A képfaragó: (Egyelőre a Kossuth- és Szabadság-szobor pályázatai ellen dörög, de biztosan tudja, hogy most már sikerülni fognak e pályázatok, mert most már ő is részt fog venni bennük.)
A hazafi: Aradról jövök. Saruimon még a vértanúk pora, s lelkemet honfibú égeti. Óh, hazám, hazám, hazám…
A szociológus: (Érthetetlen dolgokat beszél.)
A filozófus: (Még érthetetlenebb dolgokat beszél.)
A munkásvezér: A társadalom megváltása reánk vár. Ismeritek a kötelességeteket. Le kell számolni a mezőfistákkal!…
És szent handabandázásban szónokol, lármázik a tizenkét apostol.
A Szentlélek hallgat, vár, s haragos szárnycsapásokkal hagyja ott a pavilont. Reggel van, édes, bűbájos, júniusi reggel. Pünkösd vasárnap reggele. Egy rendőr bekiált a lármázókhoz:
– Elég lehetne már, nagyságos urak. Ami nem járja, nem járja.
Az apostolok konflisokba vágják magukat. S megy ki erre, ki arra, ki korhelylevesre, ki haza. Harangok kongnak. A hívő keresztyének sietnek a templomba…
Budapesti Napló 1905. június 11.
A. E.
