124. ALTENTEILER APÓ
124. ALTENTEILER APÓ
Életetek keresztjét bárcsak úgy tudnátok hurcolni, miként hurcolta Altenteiler apó, ki élt messze Marienburgban. Élt kilencven esztendőt józan szomorúságban. Fogtok-e ti kilencven esztendőt élni? Én nem hiszem. Nem élnek már ezután az emberek kilencven esztendeig. Brómot szednek a havasi pakulárok, és sokasodnak a húszesztendős életuntak. Mióta a humanizmus szent jegyében élünk, nagyon szenved a szegény emberlény. Hejretyutyutyuzhatnak srófolt jókedvükbe némely furcsa neopaganusok, a rózsafüzéres banyákén kívül nincs ma élet, melyet csőd ne fenyegetne. Már az Egyház sem tud butákká és tűrőkké tenni, csupán keveseket. Élünk, s egyszer csak megütközünk azon, hogy élünk. Miért? Nincs olyan kezdetleges élet ma már, melybe bele ne zúgna Hamlet kérdése.
Altenteiler apó porosz volt. Protestáns bizonyosan. Nyárspolgár, amilyen kevés akad. Az életet nem is akarta másképpen látni, mint az iskolamestere tanította. Az ember megnől. Kikeres egy erényes és pénzes leányt. Folytatja az apja seftjét. Anyagot szállít a porosz hadsereg legénységének. Aztán él az anyóval ősz tisztességben. Megéri az unokái lakodalmát, s meghal őszi fényes, kedves délutánon. Elalszik. Porosz polgárok ezt cselekszik. A császár is ezt várja tőlük.
És teltek az évek. Egy, tíz, huszonöt, negyven, ötven, hatvan, hetven. Hetven éve élt már együtt Altenteiler anyóval Altenteiler apó. Már talán a dédunokáik is megházasodtak. De Altenteiler apó valahogy szomorú volt mindig. Nem tudta, miért. Hát miért. A vagyon gyarapodott. Anyó, míg ifjú volt, nem volt csúnyább, mint a német kedves polgárnő úgy általában. Későbben hű, spóroló, dolgos. Most nemes matróna. A gyerekek is sokasodtak. És Altenteiler apó szégyellte magát, hogy ő nem boldog.
És a család nagy ünnepre készült. Apó és anyó gyémántlakodalmára. Rokonok, ismerősök hetek óta csak erről beszéltek. Be szép dolog, be megható. Altenteiler apó gondolkozni kezdett. És ekkor eszébe jutott, hogy miért volt ő egy kicsit szomorú egész életében. Hetven évvel ezelőtt egy kis hibát csinált. Nem kellett volna elvennie azt az asszonyt, akivel most gyémántlakodalmát fogja ülni. Eltévesztette az életét. Ezt most belátta. És agyonlőtte magát Altenteiler apó.
Imádkozzatok a nagy világ-értelmetlenséghez, hogy Altenteiler apó sorsa legyen véletek. Hetven év múlva jusson eszetekbe, hogy kár volt elvenni Altenteiler anyót. Hetven év múlva lássátok be, hogy minden szamárság, amire a maga kis életét ráteszi az ember. Az ember. Az úgynevezett homo sapiens. Szegény, szegény –ember!…
Budapesti Napló 1905. július 6.
A. E.
