135. KÖLTŐKIRÁLYBÓL – FINÁNCMINISZTER
135. KÖLTŐKIRÁLYBÓL – FINÁNCMINISZTER
Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere.
A nagy Galeottóval egy és más dolga nyilvánvalóan akadni fog emiatt a nagy spanyolnak. Leköpni talán nem fogják éppen, de bántani fogják a nemes ősz embert, aki a fináncminiszterséget merte vállalni Spanyolországban, ahol a pénz szinte kevesebb, mint nálunk. A darabjait esetleg még ki is fütyölik Madridban. Barcelonában pitykézni fognak a fejére haragos, vad anarchisták. Nagy meetingeken kiátkozzák a poétát, ki magát eladta a reakciónak.
Valóban furcsa is egy kicsit, mikor a poéta pénzügyminiszter lesz. Furcsa, és mégsem furcsa. A nagy José volt már miniszter szinte negyven évvel ezelőtt. Amikor még nem volt a mai nagy poéta. Kereskedelmi és közoktatásügyi miniszter volt egyszerre. Azóta olyan spanyollá nőtt, aki az egész világé. Tavaly pedig Mistrallal, a provance-i félistennel, együtt osztoztak az egész kultúrvilág tapsa mellett a Nobel-díjon.
A latin megújhodás apostola ez a különösen alkotott lelkű, matematikus poéta, ez az Echegaray. A súlyos, germán kalapácsütések egy jó idő óta kezdik acéllá keményíteni az elpuhult latin lelket. Vak, aki nem látja a legújabb latin reneszánszot. Még Spanyolország is felfrissült, nagyszerű intellektuális kultúrát mutat, s a latin nemzetek életkohójában félelmes, sokféle erők dübörögnek.
Azt jelentik, hogy az új spanyol kormányt a Montero Rios-kabinetet, az írók gyűlölik legjobban. És persze ők haragszanak legjobban Echegarayra. A Perez Galdosok türelmetlenek. Becsületes, újító lelkükkel a forradalmat kívánják. Talán azt hiszik, hogy Spanyolország bátorság híján nem lehet máról holnapra gazdag, szabad és mívelt. José Echegaray megbocsát az ő írótársainak. Irigyen, de szeretettel nézi őket, kik csupán agitátorok, részben poéták, és nem matematikusok is egyszersmind.
Ő is tud álmodni, a nagy José. Író nagyságával egész világ előtt sugarazta be spanyol nemzetét. De látott valamit Echegaray, a matematikus, ki volt kereskedelmi miniszter is már, s kétségbeesett Spanyolország lelki sötétségén, mint kultuszminiszter. Látta, hogy hiába minden rendkívüliség a szellemi életben. Költők sohasem fogják letörleszteni az államadósságokat, s jöhetnek a legnagyobb művészlelkek, míg minden második spanyol ember koldus, minden harmadik analfabéta, minden negyedik szédelgő. Itt ugyan hiába csinálják a legvilágraszólóbb lelki kultúrát. Tetőt csak falakra lehet rakni.
Leköphetik a nagy Josét. Nagyszerű tett az övé. Ibsen nem vállalt volna miniszterséget. Anatole France köztársasági elnök sem lenne semmiért. Echegaraynak sincs szüksége a hatalomra. Hiszen volt is már miniszter. Aztán ő egyik legnagyobb elevenje a ma élő emberiségnek. Fájdalmasan, mártír-módon nagyszerű jelenség ez az ember, ki nem lehet magában álmodó, körülrajongott poéta, s nem is volt igazi poéta sohasem, mert álmaiba belevíjjogtak a gyilkos, józan számok. Fájdalmasan, mártírszerűen spanyol és pátrióta ez a nagy José, aki költőkirály, s átnyújtja magát fináncminiszternek.
Budapesti Napló 1905. július 18.
A. E.
