137. HAZAFI VERAY
137. HAZAFI VERAY
Meghalt a derék János. Az öreg János. A vidám János. A halál nem ijedt meg a verseitől. Elvitte a költőt.
A magyar géniusz együgyű gyermeke volt. Az volt. Nem volt hülye. Nem volt balgatag. Primitív magyar művész volt. Őrjítően tipikus magyar. Élt, és él a piktor-mása, a politikus-mása, a muzsikus-mása. Sorsa a fokos nyelére volt írva. Neki jönnie kellett. Reá szükség volt. Ő lelkekből született. Honi lelkekből. Terjedelmes lélekmezők vannak a magyar globuson, melyeknek ő volt a halma. Sokan ezt szégyellhetik, de így van. János érkezett, élt, mert kellett ő a durva tréfakedvnek, a szimplicitásnak, az ízléstelenségnek. Őse is élt bizonyára már akkor, mikor a turáni mezőkön kóborogtak eleink. Éppen olyan lehetett, mint ő. Konzerváltuk, mert mi jól tudunk konzerválni.
Valaki volt. És ritka ember vette komolyabban önmagát, mint János. Ez is azt mutatja, hogy valaki volt. S ez is azt mutatja, hogy kellett János. A durva évődést és a krajcárt kevesen sajnálták tőle. Van olyan magyar falu, hol éhen halhatott tíz verejtékező ember, de szalonnásra hízott a falu bolondja.
Mi úgy, ahogy vagyunk, nagy falu vagyunk. Szerettük és eltartottuk Jánost. Nem vallottuk be, de muzsafiunk volt. Meg nem ütköztünk élete haszontalanságán. Mert nálunk mindenkiben, a csak magyarosodott magyarban is, él valami a régi ázsiai nomádból, abból az ősemberből, aki a sok fantáziát nem szereti, aki röhögni jobban szeret és tud, mint mosolyogni. János a miénk volt. Értett minket. Ösztönei súgták, hogy hasznos dolog balgatagnak lenni. Tehát balgatag volt. Holott nem volt az. Sem hülye. Bizonyítója volt annak, hogy a primordiális lelki vonások ilyen bőségben maradtak meg bennünk. A magyar géniusz együgyű gyermeke volt. Kár, hogy elment az öreg. Valaki volt, s olyan kevés nálunk a valaki. Furcsa lesz, hogy nem lesz. De ízlésünk gondoskodik róla, hogy néki légyen utódja… Íme kezdünk az ő módján verselni. Búcsúzzunk hát az öreg Jánostól.
Budapesti Napló 1905. július 19.
Pont.
