14. TURGENYEV LEÁNYAI
14. TURGENYEV LEÁNYAI
Ebből az üvöltő magyar világból, hol a holnapi pokoli napon Gabányi Miklós alakjának beállításáról lesz szó a világhistória egyik várakozó boltozatába, elkívánkozik a mi lelkünk és száll a Turgenyev fehér leányaihoz.
Aki az asszony-ideálját nem a Hyde-parkban, a nagy bulváron avagy a Kossuth Lajos-utcában keresi, nagyon eleven testek között, az szerelmes valakibe, akit sohse látott és sohse fog látni, aki ott él valahol abban a rejtelmes, gyászos, óriás országban, honnan Baskircsev Mária kiszárnyalt, s akinek a fehér homlokára talán e pillanatban odafröccsen egy csöpp vér a Gapon páter csapatainak omló, párás vérpocsolyájából.
Nem a nihilista leányok, nem a kósza vándormadarak, nem a Fedorák, nem az orosz Michel Lujzák az igaziak. Nem ők az orosz ég honi krizanténtjai. Hanem azok az árnyszerű, ragyogó, fehér, szomorú szláv szűzek, akikről nekünk a Puskinok és Turgenyevek zengtek dalt.
Miért nem kérdi senki, hogy mit csinálnak ők? Olyan vak és szívtelen az újságíró. Hírt ír mindenről. Tudja a világ, mit mível a bősz Vladimir, a kapisztráni Gapon, a Mirabeau-szerepre szánt Witte, a viharzó Gorkij, s mind-mind a többiek. És nem szól nekünk a mi leányainkról, akiket olyan ragyogókká s ragyogásukban is rejtelmesekké, áhítottakká tettek a nagy szláv poéták.
Hát ők nem élnek, nem éreznek most semmit? Mikor rettenetes omlásra készül egy óriási világ, melynek mintha ők lettek volna a testet öltött mártír-géniuszai, nekik ne volnának sóhajtásaik vagy sikolyaik most?
Óh, szerencse, hogy a holnapi magyar fölfordulásban csak véletlenül és kevesek meg kíméletesek fogják olvasni ezt a kis írást, mert kicsúfolnának minket. A leányok… Hiszen azok nálunk nem választanak és nem korteskednek, Oroszországban pedig nem fognak kiállni a barrikádokra!… A leányok… Még ha asszonyokról volna szó, akik például a szentpétervári Belvárosban, a boltok során, házalhatnának a forradalom ellen, vagy a forradalom mellett. De a leányok… És a mi lelkünk hozzájuk kívánkozik most. Ha a Gorkijok hűtlenek is lettek a Turgenyevek leányaihoz s már csak az utcák árva némbereihez van szavuk – ők azért a régiek, szomorúak, fehérek, még mindig élnek. Élniök kell nekik, s élnek is. Mi van velük a pokoliasodó napokban? Olyan távol vannak-e szomorú lelkeikkel a világrengető indulatoktól, mint velük rokon, finomabb lelkű magyar testvérkéik a Gabányi Miklós paizsra emelésének örömlázától?
Őket kereső lelkeinkhez íme beszélgetnek az ő lelkeik:
„A mi szomorúságunk Oroszországnak a szomorúsága volt. Hosszú századok óta nem voltunk mi soha az életnek a menyasszonyai. Ha asszonyokká váltunk, akkor is vergődve, mindig messze, kóborolt a lelkünk. Ha leányaink születtek, ő bennük tovább élt a mi szomorúságunk, ha fiaknak adtunk életet, azok sem éltek igazán, csüggedten álmodták végig az életet, s ha tettre riadtak egy percig, bombákat hajigáltak. Fél-meddők voltunk mi mindig, fél-halottak… Omolj vér, gyújtsatok tüzet mindenütt, pusztítsátok el ezt a bűnös, rohadt világot! Adjatok új világot nekünk, szabad, ragyogó világot, hogy örömmel keressük a férfiakat, s hogy asszonyokká válva igazi nőket, igazi férfiakat teremjen a mi termékenységünk, akik szeretik az életet, akiknek szabad élniök, akik bátran alkothatnak, szerethetnek. Óh csináljátok meg forradalommal ezt az új világot, adjatok életet nekünk, Turgenyev leányainak!…”
Így beszélnek az ő lelkeik a mi lelkeinkhez. Turgenyev leányai, a mi szomorú asszony-ideáljaink, föltámadás előtt állnak, s az orosz forradalomnak legelső sorban a leányok lelkeit kell felgyújtani. A leányok… Hát nem ők a legelsők? Nem ők lesznek-e az anyák? Nem ő értük van-e hát minden forradalom? Még a mi kicsiny, üvöltő, választási forradalmunk is?
Turgenyev leányaira gondoljatok, ha jönnek a vér hírei a lángolni kezdő, szent Oroszországból. Ő értük van e forradalom. A mi asszony-ideáljainkért, kikhez most elkívánkozik a mi lelkünk…
Budapesti Napló 1905. január 26.
a.
