184. JEGYZETEK A NAPRÓL
184. JEGYZETEK A NAPRÓL
I.
Bebel nem éhezik
Bebel nem éhezik
Még Németországban is a régi dal járja. A jénai gyűlésen rákiabáltak Bebelre, hogy ő nem éhezik. Saját szocialista hívei. És úgy hangzott a vád, mintha áruló volna Bebel. Mert van mit ennie. És Bebelnek bizonyítgatnia kellett, hogy ifjúságában korgott az éhségtől az ő gyomra is elégszer. Hát nem undorító ez?
Százszor szent érzés az éhség. A legnagyobb állati érzés. Joga van mindenhez. De egyhez nincs joga. Megvetni azokat, akik sírván eszik a kenyerüket. Egy jobb világért nemcsak az éheseknek szabad küzdeni. Az éhes ember voltaképpen szerelmetes fia az életnek. Csak kenyér kell neki, s ha kerül kenyér, lelkében a vidámság patakja csörgedez. Ha tudnák az éhezés gőgös arisztokratái, hogy hány nem éhező ember dobná el szívesen a kenyerét, ha egy fájdalmas, szent erő nem sorakoztatná őket a világjobbító harcba, s ha tudnák, hogy az éhségnél is van nagyobb éhség, bizony nem volnának ilyen nagyon büszkék arra, hogy ők – éheznek.
II.
A cár fia
A cár fia
Nagy örömmel hallhatják a jámbor demokrata lények, hogy a cár fia is olyan furcsa szokású kölyök, mint bárkié. Ha valami tetszik a kis cárevicsnek, s kezeügyébe akad, szépen a szájához viszi. Mert a csecsemő olyan, mint a kis nemzet, orrához és szájához értet mindent. Sok baj is van az úrfival. Az anyja tervezett neki egy játékszert. Egy tarka papiroskígyót. S a cárevics lenyalja róla a festéket. Ebből pedig baj lehet, mert a festék mérges. És a többi. Szóval sok baj van a gyerekkel.
De helyeseljük, hogy a kígyóhoz már gyermekkorában hozzászoktatják a cár fiát. Egy valamirevaló uralkodónak meg kell szoknia, hogy kígyók veszik körül.
III.
Japán lakolni fog
Japán lakolni fog
Az a hír jön, hogy Japánba megy téríteni Booth tábornok, az üdv hadseregének ismert generálisszimusza. Visz tanítványokat, s visz pénzt. És erősen reménykedik Booth tábornok, hogy minden japán föl fog csapni szalutistának.
De ne tessék hinni, hogy csak Booth tábornok megy Japánba. Mióta Japán dicsőségre vergődött, meggyűlt a baja. Minden amerikai cég, minden bogaras lény, minden merész seftelő, minden kiszolgált courtisane, minden kalandor felé pályázik. Európa és Amerika így honorálják Japánnak azt a szívességet, hogy kultúrnemzet lőn. Most nyakára küldik minden bizarrságukat, nyavalyájukat. A japánok meg fogják még egyszer bánni, hogy közénk, úgynevezett kultúrnemzetek közé, beálltak.
IV.
Kacagni nem szabad
Kacagni nem szabad
Budapest népe tüntetett, s két kicsi leány megállott az aszfalton. Tízezer ember sokaságán a közepében voltak. Nem lehetett nekik tovább menni. Egy ház erkélyéről beszéltek éppen. Lázban morajlott a tömeg. A két kicsi leány unatkozott. Tizenhat-tizenhét évesek voltak. Budapestiek, fiatalok, frissek, szépek. Összedugták fejecskéiket, s próbáltak egymásnak mulatságos dolgokat súgni. És kacagtak hangosan, csengőn. Fiatal férfiak közelében álltak. E férfiak mind budapesti angolsággal öltözöttek valának, s tipikus budapesti, ifjú férfiak. És íme rárivallnak a két, kicsi leányra:
– Mit vihognak maguk, kisasszonyok. Most nem szabad kacagni magyar leánynak. Nem olyan időt élünk.
A két kicsi leány majdnem sírásra fakad. Szégyenkezve, búsan fúrják be magukat a sokaságba. És ez a jelenet többet elmond a budapesti utca mai hangulatából, mint ezer hangos dikció.
Budapesti Napló 1905. szeptember 27.
Pont.
