21. HÁROM SZERELMI ESET
21. HÁROM SZERELMI ESET
(Mégiscsak furcsa a világ. Lilla nélkül tud-e valaki Csokonairól beszélni? Armande Bejart nélkül; sok embert nem is érdekelne Molière. Negroni hercegnőt mindenki odaképzeli Hugó Viktor mellé. Mulatságos és kedves emberi csacsiság ez. Egy újságíró a napokban fölfedezte Murger Mimijét. Az egyik Mimit a sok közül. Ez kell a népnek. Sőt a franciáknál nincs is irodalmi ünnep szerelmi alapú irodalmi botrány nélkül. George Sand és Musset, Hugo Viktor felesége és Saint-Beuve néhány héttel ezelőtt olyan elevenen szerepelgettek a francia szalonokban és hírlapokban, mint a Gil Blas hősnői és hősei, mikoriban még nem volt igen komoly lap a Gil Blas. Milyen kevés igaz e híres mesékből, csak ők maguk tudnák megmondani, kikről a mesék szólnak. A Lillák, Lucile-ek, Armande-ok, Mimik és többiek egészen mások voltak s másként szerettek, mint az irodalmi tündérmesékben. De ez nem baj. Véletlenül van három kis esetünk. Ezt még ideírjuk, s aztán békét hagyunk a legendáknak. Miért a legendákat bántani? Ime a három eset.)
I.
Musset és a makaróni
Musset és a makaróni
Néhány héttel ezelőtt temették el Párizsban Madame Martellet-t, leánynevén Adele Colin-t. Érdekes asszony volt ez az öreg nő. Valamikor régen gouvernante-ja volt a Musset-családnak. Én is megismertem e nagy életek mellé rendelt asszonyt, aki keservesen bajlódva élegetett utolsó éveiben. A Musset révén ballagott föl néha a legmagasabb emeletre, a kis cselédszobába, túl a Szajnán egy-egy Musset-rajongó – a vén asszonyhoz, aki mindig csak Róla beszélgetett, Alfrédról. Valamikor főzött is ez az asszony a már nagyon bús poétának. Ő tudta, hogy mi a kedvenc étele s ő tudta azt is, hogy nem csupán George Sand miatt bús.
– Makarónit csináljon, Adèle.
Ez volt a leggyakoribb utasítás. És ha sikerült a fejedelmi, vajas, olasz eledel – beszéli Adèle Colin – vidám volt Musset, s nem egyszer mondta nevetve, vígan:
– Lássa, Adèle, már csak ezért is érdemes volt Velencébe utazni. Most nem tudnám, hogy mi az ételek étele…
A híres velencei regény és a makaróni… Az ilyen dolgokat mindig kihagyják az irodalmi tündérmesékből.
II.
Az idegen költők Mimije
Az idegen költők Mimije
Fiatal magyarok egyszer elhatározták Párizsban, hogy ők megkeresnek egy szép, párizsi leányt, aki néhány vagy sok esztendővel ezelőtt a Szajna-parton a Tisza-partot feledtette el hónapokig egy poétával.
A leányt Miminek hívták. Őt is Miminek. Hiszen poéta volt a barátja. De megtalálni bajos volt. Nehezen sikerült.
Bizony egy kicsit megvénült Mimi. És talpig gyászban volt. Egy ifjú dán poétát gyászolt. Kérdezgették, emlékszik-e egy magyar fiúra. Neves poéta lett odahaza belőle.
Mimi keresgetett az emlékei között. Egy nevet mondott, de az a név nem volt magyar. Határozottan oláh volt. Elszomorodtak a fiatal magyarok. Mimi még egy nevet mondott. Erre pláne emlékeztek a – „Jugend”-ból. De a magyar költő csak nagynehezen jutott a Mimi eszébe.
Vajon hogy fognak Mimin osztozni az irodalmi regegyártók öt–hat országban? Mert Mimi – úgy látszik – minden Párizst járó idegen poétával összetalálkozott. Vajon micsoda híres, nagyszerű nő lesz még ebből a Mimiből valamikor? Ezen töprengtek elmenőben az ifjú magyarok.
III.
Az új Matildok
Az új Matildok
A régi Matild a Heinéé volt. Egyszerű teremtés, aki csak feleségeskedni tudott. Nem értette meg az ő Henrikét, s Heine így akarta.
Az új Matildok mások.
Nemrégiben olvashattak egy fiatal, modern, hirtelen-híres német íróról, akit szomorú helyre kellett vinni, az élőhalottak közé. Ám meggyógyult a beteg. És ez a felesége érdeme. A feleség fölkutatta a költő ideálját, aki kegyetlen volt, s nem akarta meghallgatni a költőt. Addig kérlelte, míg az vele ment a szegény beteghez.
– Nem bánom, szeressétek egymást. Csak én is maradhassak veletek.
Ez a poéta a világ leggyámoltalanabb embere. Még talán poéta sem élt olyan gyámoltalan, mint ő. A felesége dirigálta, s dirigálja. A kiadókkal ő tárgyal. A darabjait ő helyezi el a színházaknál. És ő gyűjtött össze már egy nagyon csinos kis summát. A poéta még fiatal. Még sok ezer márkát lehet általa keresni, s ez lelkesítette úgy fel a jó feleséget. Bánja is ő a férfit. De az íróra szüksége van…
…És a jövendő irodalmi meseírók az isteni önfeláldozásnak micsoda zengő mítoszát fogják talán költeni e nagyszerű feleségről!…
Budapesti Napló 1905. február 2.
a.
