36. A BOSZORKÁNY
36. A BOSZORKÁNY
– Bemutató előadás a Nemzeti Színházban –
Azt mesélik, akik Sardou-t intimusan ismerik, hogy az öreg úr semmin sem mulat olyan pompásan, mint poéta-ember vérrel írott darabján. Ha tudná például, hogy két hét múlva valahol Moszkvában vagy Chicagóban nagy színpadi bukás lészen, fagyhalált hal egy kegyetlenül hideg közönség előtt bizonyos forró, nagyratörő, büszke, nem alkuvó író ember, ha tudná ezt bizonyosan Sardou, odautazna – élvezni. Hát szó sincs róla, az agg milliomosnak van oka megmosolyogni a poétákat. Hanem mégis csak érdekes, hogy ennek az embernek nincs semmi lelki harca, furdalása. Még ebben is szerencsésebb a többi sikerlovagnál, akik néha-néha mégis csak lenézik önmagukat.
Különben lehet, hogy így van vele Sardou is. És dacból csak azért is lesz még egyre sardoubb. Mint például a ma esti darabjában.
Mi talán egy kicsit elnémetesedtünk a színpad túlbecsülésében. Nem az egész magyar publikum, de e publikum egy jeles része. voltaképpen a színpadról szívesen kellene fogadnunk mindent, ami egy kicsit is érdekes. Vagy ami alkalmat ad a színésznek, hogy nekünk egy igényi vagy vonalnyi új gyönyörűséget adjon. Ám Sardou-val, ezzel a ravasz, zseniális, ezer, sőt ezeregy-mesterrel, aki csak egy pillanatig sem lesz olyan könnyelmű soha, hogy a lelkéből mutasson valamit, vagy emberről embernek szóljon, nem is igen érezteti a mi publikumunk, amit szeret éreztetni kegyetlenül sokkal érdemesebbekkel és – ügyetlenebbekkel. Fölült neki – hogy szépen írjunk magyarul – és fölül neki mindig, mert talán föl akar ülni.
A boszorkánynak bizony nem mondjuk el mi a meséjét. Rémes időkbe helyezett rémes történet ez, rémes raffinériával megcsinálva. Egy eltorzított, ellázasított Carmen-mese. Játszódik a Ballagi Aladár kedvenc korszakában, amikor a szent spanyol inkvizíció a mór, az eretnek, a zsidó és a gondolkozó számára előzékenyen megvalósította az egyházi atyák fantáziájában élő pokolnak minden kínszenvedését. A hősnő Zoraya, nemes, forró vérű, emberfölötti mór-asszony, aki szerelmével elveszít egy büszke, nagyon nemes, szép Dont, Enriquezt. Történik pedig ez 1506-ban, mikor már vége a mór-uralomnak s dühöng a keresztyéni érzés Hispániában. A két szerelmes egy mérges, halálos csókban pusztul el. De addig… Mi minden történik addig! Ha Sardou hinne önmagának csak egy kicsit, nem lehetne ezt a darabot végignézni. Egy sereg idegrendszer jelentené be a csődöt a negyedik felvonás végéig. De szerencse, hogy Sardou beleláttat folyton a maga boszorkánykonyhájába. Ez megkönnyebbülés, mikor már szinte baj van, s szinte elordítjuk magunkat. Éji találkozás, vad, fegyveres jelenetek, ráolvasás, hipnózis, agyonfojtás, ledöfés, hisztériás ölelkezések, rejtekajtók, cselek, megrohanások, nászünnep, szökés, szerenád, harangzúgás, máglya, csavar, emberkínzás, gyilkos csók… Tessék folytatni. Van ebben a darabban minden. És vannak benne átkozottul dicső színészszerepek. Különösen kettő. E kettőért sok mindent megbocsájtunk. Természetesen Márkus Emiliáé az egyik. Szép volt e nagyasszony, boszorkányosan szép mór-nő. És ha olykor a deklamációjával célzott arra, hogy talán opera-librettónak jobb lenne ez a darab, viszont soha talán még izgatóbb, fölindítóbb nemes erőt nem vittek még ilyen darabra. Nem vitt a nagy Sarah sem.
A szorongó, idegeiben megkínzott publikum izgalmát ő nemesítette meg. Viharzott is felé a taps. És jó volt az est arra is, hogy megismerjünk most már igazán egy fiatal, erős színészembert. Odry Árpád ez, aki a vívódó, becsületes, erős fiatal talentumában nagy ajándékot hozott a Nemzeti Színháznak. Nagy dolog az, művészkálváriát jártságot jelent, mikor egy fiatal színész még egy Sardou-darabban sem adja olcsón magát. Szerencsés színpadi alak, lélek és becsületesség. Nagy kvalitások. Megértette s megtapsolta nagyon a közönség. B. Lenkei Hedvig, Pethes, Szacsvay, Ivánfi, Gyenes s a többiek is mind nagyon jók. Szinte túlgondos rendezés. Fényes kiállítás. A darab fordítása pedig szegény néhai, nagyérdemű Fái J. Bélánkat dicséri fájdalmas posthumus dicsérettel. A közönség pedig?… Sardou darabja, érdekes, betegül érdekes és sardou-i. Nem tudta kivonni magát a tőrül vetett, egymást kergető hatások alól. És nagy mentsége volt a színészek remeklésében. Ám akármi néven nevezzük a gyermeket, Sardou sikerének, színészek sikerének, az előző bukások sikerének, az érdekesség nagy színpadi parancsa sikerének, akárminek, a valóság: a siker. Ez már így volt, és így lesz, mióta világ van és – siker.
Budapesti Napló 1905. február 25.
Dyb.
