47. EGY TISZTELETES ÚRHOZ
47. EGY TISZTELETES ÚRHOZ
Szól ez írás az alphai tiszteletes úrhoz. Gyáváság okából szól éppen ő hozzá. Az alphai tiszteletes úrnak tudniillik nincsen neve. Alpha nagy Amerikában van, New-Yersey-ben. Baksay Sándor püspök most keres Alphába egy magvar kálvinista papot. Hatszázkilencven dollárja lesz ott évenként. Nem nagy pénz. No de itthon sincsenek nagy pénzhez szokva a református tiszteletesek.
Tiszteletes uram, Alpha magyar lelkipásztora, kinek a neve még nem tudatik, szerencsés utat kívánunk. Pápa vagy Budapest, Patak vagy Kolozsvár vagy Debrecen lelkét vigye magával a tengerentúl árva magyarjai közé, mindegy. Azt sem ajánlgatjuk, hogy sok szeretetet is vigyen magával, úgyis ezt teszi.
Egyre kérjük csak: ne legyen önből búsmagyar odakünn. Nagyon nagy kérés ez. És nagyon nagy kérdés. Hogyan is nem esett még erről soha szó?
Messze nagy Amerikában, idegen népek és csodák rengetegében egyre nő a hazulról elátkozott magyarok száma. Itthon nem lehet élni. Mennek ki szegények, talán a világon a legrosszabbul fölszereltek az újvilág nagy versenyére. De mennek. És ott künn összeverődnek. Nagyrészüknek lelkén még ott van az alig lerázott jobbágyság lélek-bénasága. Aztán ez a mi országunk még mindig csak feudális ország. A régi jobbágyokat, az új jobbágyokat, sem betűre, sem munkára, sem bátorságra meg nem tanítjuk. Úgy képzeljük egy-egy amerikai vidék magyarságát, mint reszkető juhnyájat a debreceni nagyvásárra beriogatva. Reszketve nézik a nagy, ijesztő, lármás ismeretlenséget.
No, most már semmi egyéb nem kell, mint egy ábrándos, gyöngelelkű veretű, aki Amerikát is csak a betűk révén ismeri jobban, mint a hívei. Mondjuk, egy poéta-lelkű debreceni teológus, aki sírva gondol vissza a cétus életre, egy elmulasztott beregi eklézsiára, egy kis leányra, a kortes-nótás, lelkes képviselőválasztásokra, a hazai cécókra vagy valami más ilyenekre. Kész: egy kis Magyarország. Hazai tempóban folyik az élet, egymást marva, sokat ábrándozva, gyámoltalanul és szegényen. Mindenek fölött pedig búsmagyarkodással.
Tiszteletes uram, csináljon iskolát. Nemcsak a többi tiszteletes úr, de minden értelmes, vezető, amerikai magyar számára. A Reformed Church és a Presbiterian Church, a missziói vagy hazai egyház, az ilyen magyarok vagy az olyan magyarok kérdése, ezek az ióta-problémák ne kössék önt le. Legyen amerikai, ahogy Amerikába teszi a lábát, s tegye amerikaiakká a magyar híveit is. Magukban bízókká, reálisakká, munkásakká, vállalkozókká és műveltekké. Vagy legalább is erre törekedjék. A magyarság pedig megmarad e mellett. Ne tessék félni. Sőt így lesz csak ebből haszna a magyarságnak.
Ha mi kerülnénk oda, ilyen gondolattal idomítnók apostolivá a lelkünket. Amint következik. Itt élünk már egy millióan. Ez a szám egyre nagyobb. De lehetetlen, hogy Magyarország sorsa mindig úgy folyjék, ahogy most. Készüljünk erre a változásra idekünn. Egy napon talán otthon elszáll a sötétség. Összeomlik a középkor. Meghal az az Európában felejtett feudális-patriarchális világ s egy demokrata, modern Magyarország támad belőle, melyben nem lesznek urak, csak polgárok. És akkor mireánk szükség lesz. Mink már akkor egészen új munkás-idők gyermekeivé nevelődtünk Amerikában. Vagyonosak leszünk és hazamegyünk. Mind. Millióan, két millióan. Hazamegyünk tanítómestereknek.
Evvel a gondolattal szálljon partra, tiszteletes uram. Ne nacionalizmust vigyen magával, busongó magyarságot, de amerikánizmusra szántságot és bízó magyarságot, amit nem kell lépten-nyomon a szájon hordani. Ott künn nincs idő a szép szavakra. Lehet, hogy hazaárulónak fogják deklarálni az amerikai zoltánok, de ez még itthon sem elviselhetetlen, tiszteletes uram. A munka mindent feledtet, s be szép volna, ha Amerika kifejlesztené az új magyar ember típusát, a szabadét, műveltét, munkásét, erősét, mely honi nyomorúságainkban nem tudott megszületni.
Budapesti Napló 1905. március 12.
A. E.
