5. AZ Ő ÉLETÜK
5. AZ Ő ÉLETÜK
Hogy élnek Budapest és Magyarország nagypénzű urai? Mint tudják az életüket művészivé, harmónikussá, széppé tenni?… Ugye ehhez mai és nagyon kiművelt teóriák szerint nincs a nagy publicitásnak semmi köze? Ugy-e?…
Amerikában nem félnek az emberek a sajtótól. Azaz, hogy ott mindenki készen áll a publicitásra. Ha Smith Elly kisasszony fess és csinos, talán tíz újság is számontartja róla, hogy időnként kivel-kivel flörtel. És Elly kisasszony bátyja nem rohan párbajsegédekért. Viszont Smith papának is érdekében áll például, hogy az újságok hírül adják, mivel és mennyivel kell a másik pártra rálicitálni. Hadd tudják meg a demokraták, mivel és mennyivel kell a másik pártra rálicitálni. E két példából méltóztatnak látni, hogy Amerikában ideális a nyilvánosság. Az amerikai ember fórumibb és athénibb életet él, mint a régi athéni, aki pedig szintén a publicitásnak és a publicitásba élt. Ilyen bolond ország ez az Amerika. Nem hiába, hogy a magyar képviselő urak fölfedezték a nyáron, s úgy beszéltek róla, mintha nem is az újvilágot, hanem a másvilágot látták volna ott.
És ebben a bolond országban – tetszik tudni – iszonyú sok a milliomos. Az újságoknak sok dolguk van velük. Hjah, a pénz nagyon érdekes dolog. Amerikai újságokban fognak önök olvasni milliomos urak bogarairól, mániáiról. Sok-sok intimitást. Milliomosok fekete miséiről azonban nem fognak olvasni. Morgan megőrül a műremekekért. Ha nem tud egyet alkuval, pénzzel megszerezni, talán el is lopja. Örjöngve licitálnak néha egymásra az amerikai milliomosok, hogy kinek az estélyén énekeljen egy divatos opera sztár. Vagyont költenek egy-egy komponista kedvéért. Színházat építenek D’Annunzió-nak. Megtanulják a provánszi idiomát Mistral kedvéért, s múzeumot alapítanak Arles-ban. Higyjék el, egy kicsi sajtó-barátsággal Amerikában egy szükséges, nagy nemes magyar célra sokkal hamarabb lehetne pénzt kapni, mint Magyarországon. És szívesen tárják ki palota-ajtaikat a világnak az amerikai milliomosok. A klubjaikba is be szabad látni. A pénzük árán repülni szeretnének ezek az emberek, szegények. A pocsolyát csak azok kedvelik meg, kik némely nációjú európai kollégákkal ismerkednek össze.
Mert bizony isten szomorú dolog legtöbbször milliomosnak lenni. Ami minálunk, koldusoknál, kisebb-nagyobb részben az élet ösztönzője, náluk az abszolút illúzió-haramia. Övék a pénz. Pénzzel le lehet vetkeztetni mindent. Le lehet szedni minden fátylat a világról. Fátyol nélkül, illúzió nélkül pedig igen-igen keserves élni. Tessék elhinni.
Ezek az emberek, ezek a bolond amerikai milliomosok s némely kollegáik tőlünk egy kicsit nyugatabbra, éppen ezt a fátylat, az illúziót akarják súlyos millióikkal, minden áron megvásárolni. Ezért keresik a magas régiókat. Mert tessék elhinni, akármennyi könny és nyomorúság van a szép földgolyón, mégis bölcs törvényei vannak e földi életnek, s akik fölfelé, a tiszta levegő felé, nem csapdosnak, megfúlnak itt lent a saját piszkukban.
Az ördög gondol most azokra a mende-mondákra, amelyek a mi kaszinói nagyurainkról s nagypénzű polgártársainkról folyton-folyton szólnak. Nem gondolunk semmi esetre. Kétségbeesve ő helyettük, nemes és bús egyszerűséggel csak konstatáljuk, hogy sire triste-ek, szomorú urak, nagyon-nagyon ínséges emberek. Mert nem tudják, mit műveljenek sem az életükkel, sem a pénzükkel.
Utaznak? Milyen ürességgel végzik ezt is. Puha fészke másnak is van. Artisztikusabb, sokkal több, mint nekik. Szeretőt tartanak? Tarthat a diákgyerek is. Tízet tartanak? A Robellyk esetleg húszat is tarthatnak. Kártyaizgalmat a fiakkeres kocsisok is találnak. Futtatnak? Ügyesen gazdálkodó, szegény katonatiszt is megteheti… Mit csinálnak még?
Semmit sem úgy, hogy megelégülhessenek, hogy várt, szép, illúziókkal telt magasságokba jussanak. Ők prostituálnak minden földi illúziót.
Mennyit tehetnének, mennyit tehetnének éppen itt nálunk, éppen ők, a mieink. És ők legföljebb, ha disznólkodnak, mikor nagyon is szerencsétlenek már. Mert ők nagyon szegények. És adakozási fölhívással zárjuk e kis írást:
– Hölgyeim és uraim, adakozzanak a mi szegény, magyar milliomosaink számára egy-két fillérnyi – szánalmat…
Budapesti Napló 1905. január 14.
a.
