52. PÉNTEK ESTI LEVÉL
52. PÉNTEK ESTI LEVÉL
Hát Budapesten is csak élünk, édes asszonyom, lévén az élet Budapesten is kötelesség. És szép az élet Budapesten is. Holott itt nem is nagyon szépítjük. De csúnyítani sem bírjuk. Maguk ott Párizsban ki sem fogynak a szép szenzációkból. De ugye, egy kocsizás a Bois-ban fölér egy estével a Nouveautés-ban, ahol Eleonóra, Budapestnek és az egész világnak imádott Duseja lép maguk elé? Willy egy új regénye, Bataille egy új darabja, egy vézna tárlat, egy rossz verses könyv sohse adhatnak magának, édes asszonyom, annyit, mint amennyit egy önmagához kegyes, hangulatos, szép tavaszi órán önmagának adhat.
Hát minket is tavasz rekompenzál most itt Budapesten. Nekünk többet kell a tavasznak pótolnia, mint maguknak. Ott a Szajna mellett a legszomorúbb, legszürkébb napra is jut valami. Lázas premier, nagyszerű hangverseny, sportesemény, tárlat, új könyvszenzáció, botrány. Mi ki sem bírnánk annyit.
Nem is igen próbálják ugyan meg, hogy mennyit bírunk ki. Az embernek föl kell fújnia az eseményeket, hogy megnyugodjék. Áltatnia kell magát. Jó a tavasz, mert ez édes hazugságok tehetségét adja. No ne haragudjék: magának nem hazudok tudatosan. Beszámolok. Nem élek bőjti életet. Izléseset sem, ami a legbajosabb volna Budapesten. De a csatangolásaimnak még mindig nem összes stációi a budapesti, kínos mulatóhelyek.
És csak világvárosiasodunk már annyira, hogy jobbat reméljünk. Képzelje, még Strindberggel is összetalálkozhat már e városban az ember. Ha a múlt vasárnap este együtt lettünk volna a várszínházban, még most is veszekednénk bizonyosan. Magyarul játszották az Apát, ezt a nem legigazibb, de legkrudélisabb Strindberg-darabot. Műkedvelők, modern, ifjú lelkű magyarok játszották, s talán ugyanilyen volt a publikum is. És Budapesten ma úgy veszekednek azon a problémán, melyet csekélységem a szent apaságnak keresztelt el egyszer, akárcsak mi valamikor mindig, mikor erről a nagy asszonygyűlölőről, erről a kegyetlen Strindbergről beszéltünk.
Benne vagyunk mindenképpen a forradalomban. Nem a könyvek kezdik. A könyvek talán a leggyávábbak a magyar ég alatt. Egy Wilde-fordítás már iszonyú merészség. (De a merészségre is akad már példa.) A Minke Bélák azt hiszik, hogy nyugodtan dalolhatják a dalaikat, és meg is hallgatják őket. Sőt zsúr-verses könyvet is produkál már a magyar géniusz (és micsoda csodabogaras könyvet). De tán sor kerül a könyvek forradalmára is. Mikor még a Magyar Színház is forradalmat csinál! Magyar revű – színházban.
Sejti, hogy mi ez? Ex-lex a címe, de tudja, hogy a cím mellékes. Budapest kezdi magát kigúnyolni, ez a fő. Rajna Ferenc, aki a revűt írta, egy kicsit Bécsen, egy kicsit Tarnopolon szűrte át a francia esprit-t. De hát mit akarunk egyszerre? Minden héten tíz filharmonikus hangversenyt, mikor egy szezonban bírunk el ennyit? Öt Operaházat, holott egybe sem járunk elegen? (Vasárnap magyar szerző estéje lesz, ide talán elmegyünk, mert esetleg oly jó honi szerző bukásánál jelen lenni.) Mit még? Minden esetre maga is azt mondaná, ha ma este velem ült volna a Nemzeti Színházban: jobb honi szerzőket, mint ifjú Hegedüs Sándor, akinek Ikaroszát játszották. Hja, Somló Sándor is ezt szeretné. De hol vannak ők? A Nemzeti Színház s az öltözöttebb magyar múzsa, úgy van most, mint maga volt a tavalyi farsangon, édes asszonyom. Silányak az udvarlói. Az Ikarosz egy feleség-csinálta karrier szomorú és kissé értelmetlen története. A repülés kérdését annyira sem oldotta meg, mint Santos-Dumont, akivel való kacérkodását az őszi automobil-kiállításon nem felejtettem ám el, édes asszonyom.
Vigasztalja magát (engem vigasztal), hogy Bécsben sem tudnak jobban repülni, mint nálunk, ez idő szerint. A Vígszínházban színrekerült Ohorn reklámos színműve: A szentbernáti barátok. Emlékezhet, még Párizsban olvastunk róla. Ohorn az ex-barát végigver a szerzeteseken, de úgy, hogy simogatásnak is beillik. Hát vagy-vagy! Nemde? Viszont legalább értelmes, erős, becsületes igék csendülnek az Ohorn darabjában. Ki tudja? Talán ez lesz, vagy az eféléből lesz a jövő, mély bánatára a magunkfajta l’art pourt l’art iskolásoknak. Meglássa csak: írnak még darabot a kötelező munkás-biztosításról is. A humanizmus nevében. S magam is a humanizmus nevében nem untatom tovább magát, édes asszonyom. C’est tout. Élünk. Tavasz van. Gondoljon rám az Akácia kocsiútján a tavaszi, az isteni Bois-ban.
MK 1905. március 19.
Diósadi
