66. A FEKETE MACSKA
66. A FEKETE MACSKA
Mark Twain csinált egy áprilisi tréfát. Kiírta a lapokban, hogy neki elveszett egy fekete macskája. Aki visszahozza, nagy jutalmat kap. Azonban a macskát bajos lesz megtalálni. Olyan fekete, hogy láthatatlan. Még napverőn sem tetszik meg fekete teste. És mi történt? A tréfa nem sült el. Másnap legalább ezer macskát vittek a szerencsétlen humorista lakására.
Úgy hirtelen nem tudom ellenőrizni, hogy ez a macska nem – kacsa-e. Ám lehet, hogy az eset tényleg megesett Mark Twainnel. Ha pedig nem esett meg s az egész hír egy újságíró tréfája, az az újságíró állapítsa meg magáról, hogy ő a modern Aiszóposz. Pompás egy modern mese volna ez a mese. Halhatatlanságra méltó szimbóluma annak a viszonynak, melyben művész és közönség állanak. Persze művész alatt író is értendő. Azon fordul meg minden, el tud-e valamit a publikumával hitetni a művész. Önök, kik most tárlatokra járnak, húsz évvel ezelőtt nem láttak rőtvörös eget, violás rétet, kék ugart s effélét. Ma látnak. Jönni szokott időnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új színekre. És evvel megtanította önöket látni. Baudelaire hangulatait Baudelaire előtt biztosan, határozottan nem érezték az emberek. De jött ő. Megérezte ő. Verseiben beszámolt róluk, s megtanított minket új hangulatokra.
Minden művész ezt csinálja, s annyira művész, amennyire ez sikerül neki. A fekete macska láthatatlan, de a művész megmutatja s mindjárt látja ezer ember.
Az aztán az életnek egy másik lapjára tartozik, hogy némely művésznek könnyebben elhiszik, hogy valahol ott a macska. Még ha a művész nem is művész. Ki tudja? Talán él Amerikában egy szegény ismeretlen ördög, ki tízszer akkora író, művész, humorista, mint Mark Twain. Írta volna ki ez a szegény ördög a macska dolgát, nem igen vittek volna neki ezer macskát… S ezen világrengető hír se nyargalt volna át hozzánk olyan gyorsan az Óceánon, ha hőse, nem egy Mark Twain. Mindegy: a mese pompás.
Budapesti Napló 1905. április 8.
Pont.
