77. KONTRA
77. KONTRA
Hajlandó és ajándékos kedvében lévén Magyarországhoz az idei tavasz, talán lesz részünk sok más áldás mellett egy kis országos krimicsauban is. Az elmúlt őszön már kaptunk ízelítőt belőle Budapesten. A munkásmozgalom Magyarországon az építő-munka terén érte el a legnagyobb evolúciót. Itt vívják a legformásabb, legkeserűbb és legrázkódtatóbb harcot a kiengesztelhetetlenül ellenséges táborok, a munkaadók és munkások. Itt készül most az országos munkazárlat is, a sztrájknak és bojkottnak ez a nagy, de sehol eléggé be nem vált kontrája. Az építőmesterek azt mondják, vége a türelmüknek. Tönkrenyomni magukat nem engedik. Ha a munkások szervezkedtek, hát ők is szervezkednek. Országos szervezetben, melybe kommünikéjük szerint már eddig is negyvenkét város s csaknem minden vármegyei központ tartozik. És ha a munkások határtalanok és kíméletlenek a sztrájkban és a bojkottban, jól van, ne dolgozzunk, se ők, se mi. Az építőmunkások válasza erre, hogy ők jogos alapon állnak, a munkaadók mesterséges casus bellit keresnek, s végül, hogy ők huszonkétezeren vannak szervezetten és elkeseredetten.
Kell-e nekünk bizonyítgatnunk, hogy a harctérre könnyen tudunk letekinteni, ha nem is hidegen, de fölülről és semerre nem hajlóan? Sehol sem olyan könnyű félénken, de őszintének lenni, mint a mi sok nyomorúságunkban. Istenem, a mi tőkénknek nehéz volna még eltartani a bérenceket, s az okos szocialistának szinte remegő, titkos gonddal kellene azon csüggeni, hogy nőjön olyan tőke, melytől kicsikarni a mai semminél többet lehet.
Tehát tekintsünk le a harctérre. A több igazság mindig a gyöngébbé, még ha a gyönge szervezetten erősnek is látszik. Mondjuk így: a munkásoké. De hallgassuk meg a másik tábort. Az építőiparosok azt mondják, hogy a munkásokkal nem lehet egyezkedni. Nagy összecsapások után jön egy békekötés, melyben mindig csak ők hoznak áldozatot. És gyümölcse a békekötésnek nincs. Csak imaginárius jelzőoszlop egy-egy békekötés. Utána rögtön új harcot kezdenek a munkások. Mindig újabb és újabb követelésekkel. De legjobban panaszkodnak a bojkottok ellen, melyek eleven sebei egyébként a német vállalkozásnak is, s melyek ellen a kontrabojkott sem bizonyult elégnek idáig, úgy hogy a legraffináltabb terveken törik a fejüket a német tőkések. A magyar építőiparosok azt mondják, hogy a bojkott már folytonos harci eszköz a munkások kezében, és minden munkaadó feje felett Damoklesz-kard. Tömegesen bojkottálják őket a munkások. Legtöbbször újabb és az általános megegyezést túllicitáló bérek kicsikarása végett, de sokszor a legképtelenebb indokokból. A munkásszervezetek nem adnak, s talán nem is adhatnak semmi garanciát. A munkások a leghallatlanabb terrorizmussal dolgoznak. Szégyenpaddal, bottal, késsel támadnak azokra a munkásokra, kik velük nem tartanak, s kik állják az egyezséget. Ők hát most már csakugyan, nem mint az őszön, komolyan akarják, hogy lépjen közbe a kormányhatóság, s erősítse meg őket a munkásokkal szemben. Ők tartós békét akarnak.
Így a munkaadók. Szinte szóról-szóra ismétlése a Nyugaton lejátszott eseteknek és kijátszott kártyáknak.
A munkások azt válaszolják, hogy bojkottjaik jogosak. Kikötött bérminimumjaikért harcolnak. Egyébként ők előre békén lennének. A szervezetek elítélik a vad terrorizmust; de viszont nekik is van egy lajstromuk telejegyezve a munkaadók embertelenségeivel. Úgy vélik, hogy nem a békét akarják de a munkások államhatalmi lenyűgözését, vagy legalább is visszavevését az eddigi engedményeknek. Ők nem félnek semmi kartelltől. Mellettük a Nyugaton már kivívott sok eredmény beszél.
De amint Nyugaton már részben megvívott harcoknak fegyvereivel kezdenek harcolni munkásaink és munkaadóink, éppen úgy nagyon távol viheti őket a vakhit a nyugati példákban. Ne, ne, hányszor ajánlgassuk, ne feszegessék túlbátorságosan a húrokat. Mert nálunk majdnem minden másképpen van. És még az is megtörténhetik, hogy nálunk sikerülhet, ami másutt lehetetlen teoretikusok előtt. Munkás-roham vagy munkaadó-roham egyformán. Még tán a krimicsau is.
A munkások föltétlen joga a szervezkedés s a harc a munka érdekéért. A munkaadóknak ugyanilyen joga a szervezkedés és érdekeik védelme. De például ha a munkaadók joggal keserűek a terrorizmus miatt, vigyáznak-e eléggé arra, hogy érdekeik védelme ne csapjon át a munkásokra rálicitáló terrorizmusba?
Ami valahogy fölemelő jelenség e – reméljük – csak fenyegető, de egyelőre be nem következő krimicsauban, az, hogy a kollektív munkaszerződések felé haladunk már mi is, s a teljes két táborra osztottság felé. Ez valami, mert haladás. Hanem a harcban mértéket tartsunk. Főképpen óvakodjunk e reakcióra, mindenféle reakcióra könnyen hajló, szegény nyomorúságos országban, hogy ne provokáljuk a hatalmat, hogy legyen még rendőribb rendőrállam. A kormányhatalom provokálását hagyjuk ki a játékból. Ellenben sohse hagyjuk ki azt, hogy szegények, sujtottak, százbajúak vagyunk. És ne siessünk az osztályharc élességében elérni Nyugatot. Annyi, de annyi szükségesben, talán még szükségesebben vagyunk hátra, nagyon-nagyon hátra.
Budapesti Napló 1905. április 21.
(A.)
