89. PÉNTEK ESTI LEVÉL
89. PÉNTEK ESTI LEVÉL
Ma este már egy esztendeje. Egy esztendeje már, hogy itthagyott bennünket sivárságunknak fejedelmi dísze, kinek neve Jókai Mór. Pennás emberek siránkozának ma, hogy íme nem siet ez ország Jókai szobrával. Nem érzi, ki volt neki a mesék nagyura. Mert késik ama szobor.
Hát csak késsék is. Bizony csak késsék. Várjon a mi író Jupiterünk különb időkre. Néhány nap alatt olyan tanítást kaptunk a szobrokról, hogy félünk. A Kossuth-szobor és a Szabadság-szobor dolga oltotta belénk e nagy félelmet. Tetszett már ugy-e hallani, minő meddőség zokogott ki e két szoborpályázatból? Óh, iszonyú meddőség. Csak azt bajos megállapítani, kik a meddőbbek, a művészek-e, vagy jurorok, kik ítélkeznek a művészek felett.
Mondunk valamit. Ha a magyar művészek képtelenek ma ihletést kapni Kossuth Lajos és a nagy idők emlékének megfaragásához, csukják be a boltot azonnal Kossuth Ferenc és Apponyi Albert. Nemzeti föllendülésről szaval Pozsgay Miklós és a legkisebb számú hordár is. Ha csakugyan 1848 buzog újra a lelkekben, kiken lehetne ezt jobban obszerválni, mint a művészeken, a néptömegek lelkének és időjárásának finom barométerjein? És még a művészek sem tudnak dokumentumokkal szolgálni? Akkor ez az egész országos cécó hazug. Ez a nagy hazafias mámor nem igazi.
Ám jó. Mondjuk, hiszen sokan mondják, maga a derék öreg szerződtetett francia tekintély, Bartholomé is effélét mondott: bátran lehetett volna a beérkezett pályaművek közül választani. Miért nem tették? Micsoda titkok lappangnak e két fura pályázati eset mögött? Miért az elzárkózás? A halasztás? A művészek keserítése? A publikum egyébként is kevés melegségének lehűtése?
Nagyon rosszak voltak a pályaművek? Tetszett volna kijelenteni juror uraiméknak: a magyar művészet ez idő szerint olyan koldusnak tetszik előttünk, hogy várni fogunk, míg jönnek a zsenik. Ez őszinte beszéd lett volna. Igaz, hogy mi nem vagyunk ilyen fene-szigorúak. Ha obligát vásárlást eszközölünk, mint például az idei tárlaton is, hát megveszünk mi mindent. Csak név legyen a kép s szobor alatt, de – név! Aztán ha Velencébe kell kirukkolnunk, elszállítunk mi oda mindent. Csak úri helyekről jöjjön, jó modorú emberektől, kártyapartnerektől, klubpajtásoktól, ivó kamerádoktól. Szóval és magyarul: hagyjuk mi egymást élni.
Én nem értem ezt a Bohnicseket, miért hagyott itt bennünket. Nincs több ilyen náció még. Itt szépen lehet élni, akinek van kiből és miből. Úgy látszik, a sors megirigyelte az operaháztól, hogy kezdett jól menni a dolga. Bezzeg most malőr malőrt követ. Wagner-ciklus s hangulatos kapuzárás reménysége egyelőre fuccs.
Tanulna a Nemzetitől az Operaház. A Nemzeti bizony nem hagyja zavartatni magát. Csinálja vígan tovább az ő saját külön magyar ciklusát. E héten szerencsére csak egy felvonásossal gazdagodott a magyar irodalom. Dezső írta, a színész. Egy szál mirtusz. Ez a címe. Mintha összebeszélt volna ez a Dezső a Népszínház premier-írójával, Farkas Imrével, ki szintén egyfelvonásos operettel rukkolt ki. Jeanette a címe. Szöveg és muzsika a Farkasé. A Dezső darabja egy dramatizált Farkas Imre-románc. A Farkas Imre operettje pedig muzsikailag olyan, mintha a szerző lopva lekottázta volna, mikor a Nemzeti Színház színészei drámát énekelnek. Egyébként pedig Dezső darabjában nincsenek éppen olyan csinos versek, mint a Farkas Imréében. Azaz pardon. A Dezső darabjában nincsenek is versek.
Miközben pedig a Királyszínház trónját visszafoglalja Fedák Sári, a kedves régi miss Halton estéire készül a Magyar Színház, a budai bódét hirdeti Vidor, s Frizzót böjtölgetné már ki, ha lehetne ugyancsak, Krecsányi a Városligetből; a Vígban vígan játszanak a németek. Ezek a németek nagyon jó kollégák. Föltették magukban, hogy ők bizony nem főzik le magyar aktor-társaikat. Nem is főzik. De azért van lelkes közönségük. Ha egy új Bach-korszak következnék – a lelkünk fáj, de úgy sejtjük – Budapestet háromnegyed részében vissza lehetne germanizálni. De ebből nem az a tanulság, oh méltóságos koalíció, hogy Bartha Miklós az államtitkár legyen. Több kultúrát és több vagyont ennek az országnak. A magyarul beszélő őrnagy urak később is jöhetnek. A magyarság, a nemzeti erő: a kultúra. A kultúra pedig csak jó módban szeret tenyészni. De kultúra kell. Kultúra bizony, Makkai Zsiga bátyái e szegény országnak!…
MK 1905. május 7.
Diósadi.
