204. A MUKDENI NAGY CSATA
204. A MUKDENI NAGY CSATA
Budapest, március 8.
Hekatomba, iszonyú mészárlás újra. A mandzsuriai óriási ember-vágóhídon keményen dolgoznak. Tizenegy nappal és tizenkét éjjel óta ömlik a vér. A nagyon kíváncsiaknak megsúgják dróton a harctéri tudósítók, hogy úgy százezer ember hullott el eddig. Valamivel kevesebb vagy valamivel több. Százezer körülbelül. Hogy Kiplinget travesztáljuk, ezúttal igazán sikerült szoárét adtak a mikádó és a cár. Tovább tart, mint egy bácskai lakodalom. Mi pedig a nagy messzeségben csak kíváncsiak vagyunk. Még tán kritizálunk is. Bah, Liaojang se volt kutya. Csak százezer? És Mukden, még mindig nem a japánoké? Ejnye, ejnye ez az Ojama lassú ember… Hogy sírjunk egy kicsit? Szó sincs róla. Messze van Mukden és úgy rémlik nekünk az a százezer hulla, mintha igaz sem volna. Pedig óh be igaz. Ismét lemészároltak százezer emberlényt. Olyat, mint én vagy ön. Százezer embert, akiknek semmi közük nem volt Mukdenhez.
A háborúnak vége. Így vélik sokan. Ha Kuropatkin menekülhet is, most már ez volt az utolsó hekatomba. Oroszország elbukott szélsőkeleten. Japáné a győzelem, s a világhistória új utat kapott. Minden percben azonban még leszámolóbb katasztrófa híre jöhet a muszka seregről. Ki örül egész szívével ennek, ha így esnék? Még ha a világ megújhodása születne most meg Mukden körül. Az elhullottak nem támadnak föl.
Kuropatkin menekül. Talán veszve van. Talán megfordulhat még a harci kocka. Sok csoda esett már a Hunhó mentén. De mi minden történt e tucat nap alatt. Vért hömpölyögtetett a folyó. Egy országnyi téren vért ivott a föld. Elhamvadtak szerte a falvak. Ártatlan kulik, nyomorék lábú kínai asszonyok, gyerekek halomra ölve.
Csak egy kép a mukdeni panorámából. A rögtönzött sáncok képe. A Hunhó mellett egy hitvány pozíciót védenek a muszkák. Vadul, kétségbeesetten szorongatják őket a japánok is. Minden támadásnál sok száz ember esik el. Minden támadás után a japánok visszavonulnak. Eközben pedig az oroszok őrült kavarodásban gyűjtik össze a japán hullákat. El akarják talán temetni őket? Nem. Dombokat építenek belőlük, földdel, sárral, málterezve, fedezetnek.
Iszonyú harc. A menekülő oroszok elhagyják a halottjaikat. A japánok sem érnek rá sírokat ásni. Dögleletes lehet száz mértföldnyire a levegő. Ki fog itt temetni?
Mi pedig várjuk a még újabb híreket. A katasztrófa betetőzésének a hírét. És ugyanezt teszik Tokióban és Szentpétervárott. Tokióban tán már túlontúl is türelmetlen a mikádó, hogy az öt japán hadsereg még mindig nem fújta meg az oroszoknak a finálét. Tán bizony az embert sajnálják Ojama, Nogi, Oku, Nodzu, Kuroki és Kavamura.
De a szerencsétlen cárszkóje-szelói árny-ember még türelmetlenebb. Az istenekről s kegyetlenségükről szóló mondás valóban igaz. Az istenek el akarják veszíteni a cárt, s míg Fu-sun körül kerülgeti kétségbeesetten a teljes megsemmisülést Kuropatkin és a muszka hadsereg, Cárszkóje-Szelóban arról foly a tanács, hogy vegyék fejét a boldogtalan fővezérnek, ha sikerül tudniillik neki megtartani a fejét Mukden körül. Mert hát ki győzött? A mikádó. És ki a vereség oka? Kuropatkin. Íme a háború morálja. És íme a cár, ki míg birodalma forradalmi tűzben lángol, hadseregét az utolsó katasztrófa fenyegeti, új főmészárost keres a kelet-ázsiai vágóhídra. Úgy mondja a hír, hogy Szumotlinov a neve az újnak, kiről még nem bizonyos, hogy fővezérségéhez marad-e – hadsereg.
Kuropatkin viszont, ha győzni nem lehet, megadni sem adja meg magát. A mészárlás folyik. A hekatomba tart.
Budapesti Napló 1905. március 9.
